Értelmezés és alkalmazás.Hermeneutikai és alkalmazott filozófiai
vizsgálódások.
Szerk. Tonk Márton és Veress Károly.
Kolozsvár 2002. 261 lap
A Sapientia Alapítvány ötös tematikájú könyvsorozatának
elsõ darabjáról szóló jelentésnek a lehetõ leginformatívabbnak kell lennie.
Vagyis vigyázni kell, nehogy túltelítõdjék elmélettel. Mivel ez a sorozat az
erdélyi tudományos élet elmúlt években felgyûlt anyagainak (kísérletek,
gyûjtések, felmérések, szövegek) elsõ átfogó rendszerezése, a tett
jelentõségét a legszükségesebb ki-
emelni. De talán mégsem tûnik badarságnak, hogy ha a társadalomtudomány, a
természettudomány, a jog- és államtudomány, a mûszaki tudományok, az orvos- és
a bölcsészettudomány tárgyai köré csoportosuló sorozat elsõ darabja épp a
legutóbb említett szakból kerül ki, mégiscsak érintsük az elméletet mint annak
centrális problémáját.
Ha tényleg hihetünk Odo Marquardnak, és valóban: „a hermeneutika tachogén szükségszerûség”, akkor nem meglepõ olyan kutatási eredményekre számítani, melyek ezt az elvárást visszaigazolják, sõt amelyek az értelmezésnek sokkal bõvebb keretet kívánnak nyújtani, mint ami egyébként diszciplinarizációként megjelenhet ideáltipikus értelmezési elméletekként. Az értelmezést diszciplinarizálni mindig nagyon kockázatos dolog. De akkor kell diszciplinarizálni, amikor még kockázatosabb esettel kerülünk szembe. És ezt elég nehéz megcáfolni, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az értelmezést mikor kellett szakszerûvé tenni, mikortól kellett úgy értelmezni, hogy tudjuk is, hogy értelmezünk. Erre két eset van. Vagy azt kellett mondani, hogy az értelmezõ munkája azt mutatja, valamit hogyan kell érteni, amikor máshogyan is lehet, mint ahogyan kell, vagy azt, hogy az értelmezõ munkája azt mutatja, valamit hogyan érdemes érteni, amikor máshogy is lehet, mint ahogy kell. A kettõ nemcsak hogy nem cáfolata egymásnak, de sok helyen nem is egészíti ki egymást. És ami nagyon fontos, nem is mond ellent egymásnak. S ennek bizonyítéka is van: egyazon tárgyat lehet olyan elméleti keretben értelmezni, melynek kialakulása nem fejlõdés, hanem forradalom útján ment végbe. Egy középkori szerzetes lehet, hogy eretneknek tartja a „Biblia mint irodalmi szöveg” címû tanulmány szerzõjét, de nem is tudja feltétlenül megcáfolni, mert nem képes rálátni önmagára. Paradox állapot. Amit tenni lehet, mint minden paradoxonnal általában, megpróbálkozni a feloldásával. Tételezhetünk olyan diszciplínát, amelyben az értelmezés önmagával foglalkozik, de – és ez roppant fontos – elhelyez egy-két problémát, ismételten megoldáshoz folyamodik (s ezt meg is kell tennie, ha még szóba kíván állni azokkal, akikhez egyáltalán címezi elméletét), másodsorban pedig szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy vigyázzunk: „az elméletek ideáltipikusak, minden értelmezési elmélet, ezt mondhatom én, maga az értelmezés elméletének képviselõje”. Ezt feltárni, jellemezni, elhelyezni nem kis munka, és egyetlen kötet nem is elég rá, ezzel pedig meg sem próbálok versengeni, egyszerûen elfogadom.
Az Értelmezés és alkalmazás szerzõinek sem volt más szándéka, egyszerûen a határokra szerettek volna rámutatni, melyeknek helye csak azért fontos, hogy tudjuk, mikor és hol lépjük át õket. Szerkesztésmódjában is ezt mutatja kötetük, sõt nem is kíván átfogó hermeneutikai elmélettár lenni, de ha már nem a filozófiai hermeneutika elméleti problémáit tárgyalja, nem is lesz egy tárgykör értelmezéseinek tanulmánygyûjteménye. Elemzéseiben tartalmilag pluralizáló, témái tekintetében sokban marad az ideáltipikus kezelésmódon belül, de éppen ebben szeretne a határokra mutatni. Utalva ezzel arra, „nem arról van szó, hogy az egyetemen folyó filozófiai kutatások vagy tágabban az erdélyi magyar filozófiai törekvések csakis ebben a kutatási tervben jelzett témakörre korlátozódnak, vagy hogy ez megpróbálna kiszorítani más próbálkozást”. Ugyanakkor mindezeket kiegészítendõ: „Az viszont a jövõre nézve nem kizárt, hogy az összmagyar kultúrában zajló filozófiai kutatásokon belül a kolozsvári, illetve kolozsvári egyetemi törekvéseknek ez adja meg a sajátos színezetét, esetleg egyik alapvetõ orientációját” (Veress Károly: Elõszó).
A kötet kilenc tanulmánya így a legváltozatosabb tárgyköröket vonja be az értelmezés témájába, melybõl négy az egyetem harmad- és negyedéves hallgatóinak munkája, míg a többi az egyetemi oktatóké. Rövid leltár: három tanulmány foglalkozik a szöveggel mint a hermeneutika alapproblémájával, érintve a kép–képiség tárgykörét, a szöveg–kép dichotómiát, ennek lehetséges kibékítésérõl is szólva. A mûelemzésekkel tarkított szövegproblémára összpontosító tanulmányok készítik elõ a terepet a dialógus buberi és a kép–reflexió nietzschei elméleteivel a késõbbi etikai tárgyaláshoz is. Az értelmezés logikai megvilágítása, a megértés kalkulatorikus modellálása és lebontása vagy az értelmezés problémája a kijelentéskalkulusban adja meg egy analitikus nyitás elsõ pontját (Gál László: Logikai szimbolizálás és értelmezés). A tanulmány végén vázolódnak a szimbolikus logika és az értelmezéselmélet értelmezéskoncepcióinak különbségei. Majd egy filozófiatörténeti munka következik az agy-probléma exploratív elemzésével az arisztotelészi lélekfilozófiától a karteziánus és kognitív vonalig (Egyed Péter: Az agy problémája a filozófia történetében). A tanulmány fontos eredménye, hogy összebékíti az individuális szellemet képviselõ elméleteket az agykutatás következményeivel, és megmutatja a kapcsolódási pontokat a jelenkori szubjektivitás-felfogásokkal. Ezt követi a dialógus megértésbeli helye etikai összefüggésekben kifejtve, a társadalmi interakció elemzése, ami magában foglalja az egyébként a hermeneutikában is kardinális dialogicitásprobléma vetületeinek bemutatását az etikai tárgyalásmódban, egyben rátérés a megtett cselekedetre, a gyakorlat véghezvitelére (Ungvári-Zrínyi Imre). Ezután a politikai filozófia érvrendszereinek a bemutatása következik liberális és kommunitárius nézõpontból, tekintettel az etnikailag nem semleges politikai közösség gondolatára (Demeter Márton Attila), valamint két kisebbségtanulmány: az idõ problémájának kisebbségfilozófai tárgyalása és egy esettanulmány a két világháború közötti Makkai Sándor-féle Nem lehet-koncepcióról (Veress Károly). Ez utóbbi vonalon (a politikai közösség fogalmától a Nem lehet cikk tárgyalásáig) domborodnak ki a kisebbségi létforma kezelési lehetõségei. Így ez nemcsak a végességprobléma korrelatívuma lesz, hanem a szerzõ ismerteti azokat a politikai-demográfiai eszközöket is, melyeknek épp a kisebbség a célterülete, valamint azokat a szövegszerû összefüggéseket, amelyek megteremtik a lehetséges beszédmódokat errõl a tárgyról.
Az elemzésgyûjtemény hermeneutikai-filozófiai vizsgálódások kollekciója, mint ilyen hermeneutikai eszmetár, valamint ezek bemutatása (nem feledjük persze azt, hogy az értelmezési cselekvés itt sokkal lényegesebb, mint annak monodiszciplináris filozófiai leírása). Erdélyi körben az értelmezési elméletek elsõ szakkönyve, mely rendezõelvvé választja a történeti olvasat szükségességét, valamint egy történeti olvasat filozófiai elemzésbeni alkalmazásának szempontjait. Mert tegyük fel, így nemcsak abban rejlenek lehetõségek, hogy ki mikor és mit elemez, hanem abban is, hogy az elemzés a feltárás mellett kompenzatorikus funkciókat is visel. Ha már elõbb egy tachogén szükségszerûség utánigazolását említettük, lehet, hogy nem is állunk olyan távol ennek folytonos beteljesítésétõl, egyfajta humán érdektõl, mely akár plurális, akár monolitikus értelmezési tartományból szûrõdik le, mindig feltétlen marad, legalábbis ameddig nem kapunk megfelelõ alternatívát az isteni és emberi transzcenzus egységének újrakreálására.
Az értelmezés csak annyiban lehet a kompenzáció hatalmának eredményes szolgája, ha kitapasztalható és mûvelhetõ, ha valóban tud és képes paradoxonok feloldására, és ha nemcsak megoldásaiban, de eljárásmódjában is vonzóvá tud válni. Ennek eldöntése most már a feladat.
Zuh Deodath