Lükõ Gábor néprajzi öröksége

Tûzcsiholó. Írások a 90 éves Lükõ Gábor tiszteletére. Szerk. Pozsgai Péter. Bp. 1999. 896 lap.
XVI színes és fekete-fehér tábla, CD-melléklet Lükõ Gábor 1932–1933-as moldvai népdalgyûjtésével

 Tûzcsiholó címmel egy közel 900 oldalas, vaskos tanulmánykötet jelent meg a kilencvenéves Lükõ Gábor tiszteletére. Nagy igazságszolgáltatása ez a magyar néprajztudománynak a sokáig mellõzött kutatóval szemben.

Az 1980-ban megjelent Magyar Néprajzi Lexikon III. kötetének Lükõ Gáborra vonatkozó szócikke így summázza munkásságát: „Nyugalmazott múzeumigazgató, etnográfus. [...] Szûkebb kutatási területe a népzene, a népköltészet és népmûvészet formai elemzése és kelet-európai összehasonlítása. Cikkei jelennek meg a hazai és külföldi folyóiratokban. Fontosabb munkái: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal (Bp. 1936), A hortobágyi pásztormûvészet (Debrecen, 1940), A magyar lélek formái (Bp. 1942).”

A szócikkek nyilván mindig hiányosak, és így ez a Lükõ-kép is az. Ezt próbálja újrarajzolni a Pozsgai Péter által szerkesztett tanulmánykötet.

Lükõ számára a néprajz nemcsak történeti és leíró diszciplína, hanem összehasonlító tudomány is. „A lükõi szintézis felöleli a keleti népek és a magyarság, valamint a Kárpát-medence népcsoportjai kulturális kölcsönhatásának mélyreható, sok szempontú vizsgálatát (történelem, nyelv, díszítõmûvészet, szöveg- és zenefolklór)” – írja Pozsgai Péter (15).

Fiatalkori munkásságának két fõ determinánsa Karácsony Sándor tudományelmélete és a Dimitrie Gusti-féle monografikus faluszociológia.

Negyedéves egyetemi hallgató, amikor Romániába utazik, hogy életközelben tanulmányozhassa a román népet és kultúráját. Azt a kultúrát, amely még nem ismeri a „civilizáció áldásait”, amely még sokfelé önellátó szellemi és fizikai szükségleteinek kielégítésében. „Tõlük kell hát tanulni! Megyek Romániába! Megtanulom nyelvüket, gyönyörû dalaikat, és megismerem háziiparukat” – emlékezik Lükõ egyik kései önéletrajzi írásában, A Debreceni Egyetem Társaslélektani Intézete és szellemi öröksége címû kéziratában (39).

1931 nyarán Nicolae Iorga szabadegyetemén tanul Vãlenii de Muntéban, majd beiratkozik a bukaresti egyetemre. Tanítványi viszonyba kerül Tache Papahagival, a bukaresti egyetem nyelvprofesszorával, Dimitrie Gustival, a román monografikus faluszociológia megteremtõjével, Constantin Brãiloiuval, a Román Zeneszerzõk Társaságának elnökével. Bekapcsolódik Dimitrie Gusti Szociológiai Intézetének falukutató munkájába, és részt vesz a besszarábiai Cornova (1931 karácsonya), a fogarasi Drãguº (1932 májusa) falvak szociológiai tanulmányozásában. E kiszállások alkalmával a zenefolklorista Brãiloiuval mûködik együtt. Ekkor köt barátságot Gusti professzor fiatal munkatársaival: a történeti szociológia módszerének létrehozójával, Henri H. Stahllal, az etnomuzikológus Harry Braunerrel és az ugyancsak szociológus Anton Golopenþiával. (Utóbbi kettõ késõbb a diktatúra áldozatává lett: H. Brauner a Lucreþiu Pãtrãºcanu-perbe való belekeveredése miatt 12 évet töltött börtönben, majd baragáni kényszerlakhelyen, A. Golopenþia pedig a jilavai börtönben halt meg 1951-ben.)

Lükõ egy vele készült interjúban elmeséli, hogy 1931 nyarán Vãlenii de Muntéból elindulva Sepsiszentgyörgy és Erdõvidék érintésével gyalogosan kirándulást tesz a Hargitára. Nagy élménye a székely pásztorok két méter hosszú üvegkürtje, amelyhez hasonló havasi kürtöt Bartók a románoknál talált meg.

1932 telén önálló néprajzi és folklórgyûjtést végez a Dâmboviþa megyei Brebu nevû román faluban.

Constantin Brãiloiu, valamint Györffy István javaslatára 1932 májusában a moldvai magyarokhoz indul. Nem gyûjteni, hanem tanulni akar, megérteni, megélni a csángó kultúrát. Két ízben összesen hét hónapot tölt Moldvában (1932-ben májustól augusztusig és 1933-ban januártól áprilisig). Ennek az egyszemélyes vállalkozásnak az eredménye az 1936-ban kiadott kötet: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. A monográfia a terminológia tisztázása mellett a történelmi forrásokat beépítve településtörténetet tartalmaz, valamint az anyagi és szellemi kultúra együttesét mutatja be, és a lükõi kutatáselvet is jelzi: a kultúra nem szakítható szét apró darabokra, a részek mellett az egészrõl is képet kell nyújtani. Az összehasonlítás és a szintézisalkotás elengedhetetlen eljárásai a kultúrakutatásnak.

Lükõ történeti, nyelvészeti, néprajzi, földrajzi és toponímiai adatok alapján és a betelepülési folyamatokat nyomon követve elsõként különbözteti meg a moldvai magyarok etnikumának két csoportját. Átveszi a közösségek által használt belsõ megnevezést, és így jellemzi a két csoportot:

– a moldvai-magyarok középkori telepítésûek, és kikövetkeztethetõen a Szamos- és Tisza-völgyi magyarsággal mutatnak rokonságot;

– a moldvai-székelyek a madéfalvi veszedelem után külsõ kényszer miatt telepednek át a Székelyföldrõl Moldvába, és feltehetõen a Maros-völgyi magyarsággal rokoníthatók.

A Gusti-féle szociológiai monográfia elveinek és gyakorlatának megismerése után a társaslélektan van nagy hatással Lükõ munkásságára.

1937-tõl a Debreceni Egyetemen Karácsony Sándor elõadásait hallgatja, akivel már gimnazista korától tanítványi viszonyban van. Karácsony Wilhelm Wundt néplélektana alapján dolgozta ki saját társaslélektanát.
Vagyis: az ember másként érez, ért és akar, ha közösségben van. Ebben a társas viszonyulásban a kommunikáció jelrendszerek és jelképrendszerek által valósul meg. Ha egy jel mindig egyazon értelemben funkcionál az illetõ közösség számára, jelképpé válhat. Ez társaslélektani szempontból nem más, mint a nyelv, valamint a kultúra.

E módszert hasznosítva Lükõ Gábor a magyar népköltészet és díszítõmûvészet népi szimbólumait elemzi, értelmezi A magyar lélek formái címû könyvében (1942). Megállapítja, hogy a szimbólumhasználat azonos mindkét kultúrterületen, és hasonló a keleti, urál-altaji népek kultúrörökségével.

A kötet heves viták forrásává vált, és a magyar néprajztudomány hosszú idõre mellõzte a szerzõ véleményét annak ellenére, hogy az ötvenes-hatvanas években fénykorát élte a nemzetközi szimbólumkutatás és különbözõ iskolák alakultak az „archetipális mítoszelmélet” kidolgozására. Az egyes iskolák kiindulópontként C.G. Jung kollektív tudattalanját és a genetikusan öröklõdõ õskép (archetípus) fogalmát jelölték meg. Az archetípusok a fantáziában, az álmokban és a közösségi szimbolikus cselekvésekben (pl. folklór) fedezhetõk fel – vallja Jung –, és nagyszámú variációban realizálódnak.

A háború után a kommunista rendszer ideológiailag veszélyesnek bélyegezte Karácsony Sándort és munkatársait, köztük Lükõ Gábort is. E félreállítás után bontakozik ki a húsz évet felölelõ múzeumi tevékenysége. 1950-tõl 1958-ig Gyulán, 1958–65 között Baján, majd Kiskunfélegyházán (1965–1970) múzeumigazgató. Ezzel párhuzamosan egyre gyarapszik tanulmányainak száma.

A Tûzcsiholó címû emlékkönyv magyar, francia, német és angol nyelvû írásokat közöl. Változatos tematikával, gazdag illusztráció- és fényképanyaggal tiszteleg a lükõi munkásság elõtt. Külön érdeme a kötetnek a nyomtatásban megjelent Lükõ-mûvek jegyzéke, valamint a CD-lemez, amely Lükõ 1932–33-as moldvai útjának népdalgyûjtésébõl ad ízelítõt (a CD hanganyagának keletkezésérõl Olsvai Imre ír a kötetben).

Az írások mûfaja széles skálát ölel fel a tudományos, elméleti értekezéstõl a szubjektív visszaemlékezésig, de mindeniken átsüt, hogy szerzõjének volt és van élménye, tapasztalata Lükõ Gáborral és/vagy munkásságával kapcsolatban.

A kötetben több erdélyi szerzõ is közöl írást: Egyed Ákos, Csetri Elek, Imreh István, Faragó József, Szilágyi N. Sándor, Gazda Klára, Tánczos Vilmos, Demény István Pál és a moldvai származású Nyisztor Tinka.

A szerkesztõ nyolc fejezetbe sorolja az ötvenkét tanulmányt. A jelen rövid szemlében a kötetnek csak néhány tanulmányára tudunk reflektálni, különös tekintettel az erdélyi szerzõkre.

Az elsõ fejezetcím Történelem és szociológia. Demény Lajos A csángó-magyarok kérdése Moldva Ideiglenes Országgyûlésén 1857-ben címet adja tanulmányának (35–47). Követve a lükõi módszertani elveket, a román forrásokat és szakirodalmat átnézve érdekes adatokra bukkan: 1857-ben az Ideiglenes Országgyûlésre a Roman megyei parasztok egy szabófalvi csángó-magyar embert, Rab Jánost választanak meg képviselõjüknek; ugyanezen az országgyûlésen Kogãlniceanu egyenlõ jogokat követel a moldvai magyaroknak. A szerzõ végkövetkeztetése: a moldvai kutatások elengedhetetlen követelménye a román dokumentumok, valamint az egyházi anyag feldolgozása.

Olvasmányos és tanulságos henri H. Stahl visszaemlékezése Egy utópia idõszerûsége címmel, ami részlet az Amintiri ºi gânduri címû, 1981-ben megjelent  kötetbõl (51–60). Sajátos Lükõ-képet rajzol, bemutatja a Gusti-féle faluszociológiát, majd saját elképzelését a kutatási módszer tökéletesítésére, a „társadalmi archeológiát”. A háború megsemmisíti a terveket. Ennek ellenére így vall Stahl: „Álmainkban, ha megvalósításuk meghaladta is az erõnket, mi azért szenvedéllyel hittünk, s a tõlünk telhetõ legtöbbet adtuk értük” (59).

Imreh István tanulmánya rövid megvilágítása a felvilágosodás kori higiéniai szabályok párhuzamos jelenlétének a hivatalos közegben, a törvényben és a népi köztudatban (109–114).

A második fejezet a Népzenekutatás: gyûjtéstõl az elméletig címet kapta. Három tanulmányt emelnék ki belõle.

Olsvai Imre Lükõ 1931–34 közötti romániai népzenegyûjtését dolgozza fel szisztematikusan, gazdag nyersanyagot közölve a gyûjtésbõl (143–210).

Andrásfalvy Bertalan egy új kutatási szempontot érvényesítve vizsgálja a népdal, a néptánc és a népszokás hagyományát (211–226). A hagyományos népi társadalom értékrendje, íratlan szabályai az éneklés, a táncolás, a szertartásos ünnepi szokások magatartásformáit is meghatározták a közösség tagjai számára. Ezek a magatartásformák két fõ, egymástól határozottan elkülönülõ stílusba sorolhatók: „régi” és „új stílus”. E két magatartás-stílus jellemzõit különbözteti meg a szerzõ az éneklés, a táncolás és a népszokás mozzanataiban.

Egy interdiszciplináris kutatás eredményét fogalmazza meg Juhász Zoltán, aki a gyímesi hangszeres dallamokat matematikai modell alapján vázolja (319–342).

Az Élõ hagyomány: nyelv és népköltészet címû fejezet egy kitûnõ módszertani értekezéssel indul. A szent mókus, avagy a módszer buktatói címû írásában (345–365) Szilágyi N. Sándor példával illusztrálva világít rá a történeti-összehasonlító módszer hiányosságaira. E módszert a romantika korának történelmi érdeklõdése szülte. Hiányossága, hogy nem mindig lehet vele kizárni a hibás értelmezést. Következésképpen körültekintõen kell megfogalmazni a hipotéziseket. A második részben a szerzõ a metaforák mûködését és gondolkodásunkra gyakorolt torzító hatását szemlélteti. Az értekezés harmadik része a nyelvi érintkezések vizsgálatához kínál néhány szempontot.

Faragó József tanulmánya az öngyilkos legény temetése balladájának két háromszéki és egy moldvai változatát ismerteti (391–396).

Az anyagi kultúra ornamentikája témakört jelzi a Szimbólumok nyelvén címû fejezet. Gazda Klára összehasonlító és szimbólumértelmezõ módszerrel az obi-ugorok geometrikus ornamentikájának mitikus hátterét vizsgálja, gazdag dokumentumanyagot is közölve (429–461). Laczkovits Emõke tanulmánya érdekes adalékot nyújt a református liturgikus textíliák kutatásához (463–490).

Hiedelem, világkép, vallás címet viseli a kötet ötödik fejezete. Itt található Tánczos Vilmos Az archetipális mítoszelmélet, avagy a népi kultúra elfelejtett szimbolikus nyelvérõl címû elméleti értekezése (567–590). A szerzõ a szimbólumkutatás nemzetközi és magyar történetét ismerteti, kiemelve az irányzat néhány nagy képviselõjének gondolatait (Jung, Eliade, Frye, Lükõ stb.). Külön címszók alatt értelmezi az elmélet központi fogalmait, az archetípust és a szimbólumot. Az összegzés szerint: „Az archetipális mítoszelmélet a folklór szimbolikus képeit egyetemes kognitív struktúrákra vezeti vissza. Csakhogy az archetipikus képzeletstruktúra konkrét szimbólumokban való megjelenítõdései rendkívül változatosak lehetnek, és egy-egy helyi kultúrában felismerhetõen egyedi szervezõdést mutatnak” (585).

Ady verseinek mágikus-mitikus motívumaira Lükõ figyelt fel elõször. Ezt folytatva Demény István Pál az Ady-versek néhány samanisztikus motívumát értelmezi négy Ady-versben (623–628). Az elemzett motívumok a következõk: a táltos megtalálja a földbe rejtett kincset, a táltost alvilági démonok kínozzák, a táltos ló és a sámándob analógiája, halottidézés, az elkóborolt lélek elfogása és kiszabadítása.

Ugyancsak a lükõi hagyományból (szimbólumkutatás és szemiotikai megközelítés) indul ki Torma József a holdnak a törökségi népek hiedelmeiben játszott szerepének kutatásakor (629–652). A tanulmány a holdmágia kilenc alkalmazási területét különíti el.

A Mindennapok hagyománya: életmód, tárgyak, táplálkozás címû fejezet tartalmazza Nyisztor Tinka írását (653–669), amely a néprajznak egy eddig elhanyagolt területére irányítja a figyelmet, a táplálkozáskultúrára. A táplálkozás vizsgálata nélkülözhetetlen információkkal szolgál egy csoport kulturális identitásának definiálásában. A szerzõ a saját szempontrendszerét és kutatástervét ismerteti a moldvai magyar táplálkozáskultúra tanulmányozására.

A kötet utolsó két fejezete a lükõi életpálya néhány szakaszának felvázolása. A Mester és tanítvány cím alatt személyes visszaemlékezések sorjáznak.

Az utolsó fejezet a muzeológus Lükõ Gábor munkáját méltatja. A múzeumi tevékenységek pontos, már-már napokra lebontott, tényszerû felsorolása mellett megjelenik az ember, a kolléga és a mester alakja is. A debreceni, a gyulai, a bajai, a kiskunfélegyházi múzeum és a Bugaci Szabadtéri Néprajzi Gyûjtemény mind magán viseli a Lükõ-monogramot.

Az elõszóban írja a szerkesztõ: „...remélem, hogy e kötet egy lépés lehet Lükõ Gábor életmûvének tágabb körû megismeréséhez” (16). A Tûzcsiholó valóban az, a kötetcím nagyszerû metaforája a lükõi életmûnek.

Becze Márta