Egyed Emese
A labirintus jelentése
Közelítés régi magyar szövegekhez
Hogy van-e közvetlen rokonság az irodalom és az emberi civilizáció egyéb megjelenési formái között, vita tárgya lehet. A poéta sem akar mást, mint megérteni a teremtett világot és megtalálni a helyét benne. A tudományosság hitével. A beavatottak mesterségével. Kolozsvár iskoláival, nyomdáival, békés polgári életével és siralmas napjaival az európai városok egyike volt, vizsgálódásunkban az európai kultúrához mérhetõ jelekre figyeltünk.
A csigavonal sajátos változata
A mûvészet- és kommunikációtörténet az ókorba és a reneszánsz idejére teszi a labirintusok kedveltségének idejét. A labirintus azonban mint a mítosz tere, mint az allegorikus gondolkodás kialakult egysége ott lappang lassan módosuló jelentéssel, változatos megjelenési formákban a barokknak nevezett mûvészettörténeti periódusban is; merthogy a mítosz – strukturált ismerettömb, alkalmazható jelek együttese – nem tûnt el sem a hellén, sem a római, sem a reneszánsz kultúrával, és képi megjelenítésére, jelentéseinek aktualizálására a 17–18. században is gyakran tettek kísérleteket Magyarországon és Erdélyben is.
A korszak szöveges hagyományát tanulmányozva bukkantunk Ariadné alakjára és vele kapcsolatban Thészeusz egyik hõstettére, a várost rettegésben tartó labirintuslakó Minótaurosz elpusztítására: a szörnyeteg birodalma viselte a labirintus nevet. A hõstett pedig mit sem ért volna Ariadné segítsége, a magyarul útvesztõként, sõt tévelykertként is emlegetett zárt térbõl a külvilágba való visszatérés útját mutató fonal nélkül.
A veszélyt és a gyõzelmet megjelenítõ sajátságos építmény, a labirintus látványként is megjelent a korszak mûveltségében, igaz, nem túl gyakran; kerti építmény, falfestmény, könyvillusztráció, kéziratos ábra formájában. A mítosz egyes szereplõi (Thészeusz és Ariadné, kevésbé a Minótaurosz és még kevésbé Minósz vagy az áldozati ifjak) az eredeti történetbõl kiválva is kárpitokon, tézislapokon, új történetekben keretezték és szõtték-hatották át mind az iskolás jellegû, mind a nemesi kultúrát.[1]
Épített labirintusok
Az eltûnés és az elõtûnés nyilván az újjászületés mítikus formája is. A barokk hatásjellemzõi között a káprázat kifejezést jegyezzük meg, a megismerés problémái közt Bacon Novum Organon és Leibniz Újabb vizsgálódások az emberi értelemrõl címû könyvében ma is feltáruló rendszerben kutatták az érzékelhetõ, a szellemben létezõ dolgok és a világban „forgolódó” embert.[2]
Kert. Magas sövényfalak közt, tekergõ ösvényekbõl alakították ki a 17–18. századi kerti útvesztõ változatát. Erasmus Istenek eledele (1522) címû könyve tartalmazza a kertjelképet, ebben a kertben a keresztény jelképiség kiszorítja a pogányt.
A barokk kori kertben levõ labirintus a szerelemmel kapcsolatos leginkább: a giardino segreto, a titkos kert mint a labirintus védett találkahelye jelenik meg a széphistóriákban, a szentimentális regényekben és az árkádikus jellegû színjátékokban. A bejutás titkát fel kell fedni, gyakori az idõbeli eltévedés.
Mondhatni az idõ vesz fel a labirintusra jellemzõ ellenséges változatosságot Gergei Albert sokáig népszerû széphistóriájában – a szerelem beteljesülésének feltétele pedig a tévelygés megszûnte, az utak összefutása.
Padló. A mozaikpadló labirintusrajza a keresztény ember szimbolikus zarándoklatának lehetõségét jelzi: a konkrét út helyettesítése a jelképessel a lelki megújulás értelmi-akarati összetevõjére épül.
A keresztény labirintust (például a chartres-i katedrálisban vagy a ravennai San Vitaléban levõt) végig kell járni – ez a feladat. A pogányban ki kell találni belõle.
Város: világ. A világiság mint kísértés, a város mint a bûnök sokasága keresztény toposz, Comeniusnál könyv lesz belõle; de a református Kalmár Györgynél, a katolikus Orczynál, Gvadányinál egyaránt axiómának számít. E szövegekben nem válik el olyan megnyugtató látványossággal az ördög szintje az emberitõl, mint az egyház tanításaiban, hanem a város intézményeinek egymásmellettisége, közelsége hozza létre a veszedelmes labirintusképzetet.
A protestáns iskolakultúra nagy mesterének, Comeniusnak ifjúkori szatirikus-allegorikus regénye, A világ útvesztõje (1623)az oktalan nyüzsgés, a rendezõelv nélküli fárasztó látvány erkölcstelenségét sugallja.[3] A képet maga rajzolta a könyvhöz, feltûnõ rajta az utcák hiánya, a haláljelek gyakorisága (csontváz, koporsó, akasztófa). Késõbb Bayer János eperjesi tanár könyve, a Labirintusi fonál (Filium Labyrinthi seu Lux aut Cynosura mentium universalis... (Kassa 1663[4]) a jó tudományt mint a megbízható, labirintusból kivezetõ módszert nevezi meg és részletezi.[5]
A szellem labirintusai
Mint kulturális kuriózum a mitológiai tárgyú falfreskó (Ariadné vagy Thészeusz története) még a 18. század végén is (vagy akkor újra) foglalkoztatja a világi írástudót. Töprenghetünk azon, hogy csak a nõolvasók kedvéért történt-e, de Kármán József és szerkesztõtársa az Urániába valónak ítélte egy berlini palota antik tárgyú díszítményeinek leírását: „Theseus – Most szállott meg Krétába. – Látni lehet a Révnél Hajóját – Minos Leánya Áriádné a Gombolyagot nyújtya, a mellynek Fonala által, a Tévelykertbûl (Labyrinthus) kiszabadúljon.”[6] (Mintha a hangsúly azért mégsem Thészeusz hõstettén, hanem Ariadné szerepén volna.)
Tánc
Thészeusz és Ariadné története kicsit Odüsszeusz és Dido, kicsit Orfeusz és Eurüdiké históriájával keveredve, de a 18. század végéig ismerõs Nyugat- és Közép-Európában. A latin iskolában auktorként tanulmányozott Lukianoszt még az autodidakta koreográfus Noverre is idézi, aki Leveleiben a balettnek idõábrázoló képességet tulajdonít. „Ha pedig Krétára kerül a sor, a tánc mûvészete onnét is bõséges zsákmányt hoz, Európét, és Pasziphaét, a két bikát, a Labirintust, Ariadnét, Phaidrát, Androgeószt és Daidaloszt, Ikaroszt, Glaukoszt, Polüidosz jóstehetségét és Talószt, Kréta érctestû õrét.”[7] (Kiemelés tõlem – E.E.) Bécsben Noverre rendezésében mutatták be 1770-ben a Thészeusz címû balettpantomimet., 1765-ben a párizsi Operában egy hasonló tárgyú zenés darabnak Boquet készítette a kosztümjeit, Noverre a táncbetéteit.
A szubjektív lét jelképe
A labirintus befelé is hat: saját mélységeink keresésére késztet. „Nosce te ipsum”– idézte Huszti István a görögöket leydeni Dissertatio physiologica-jában (1693).[8] Kanyargós és kiszámíthatatlan életút vagy a lélek vak folyosói? Mindkét jelentésben elõfordul a labirintus, az elsõ esetben gyakran a szerencse (a véletlen, a fátum) szinonimájaként. Ilyen értelemben a meglepetésekkel teli Erdély, a „Tündérország” maga is egyetlen nagy labirintusnak tekinthetõ...
A lélek a nyugalomra vágyik ezekben a jelképes történetekben (olyan helyre, mint amilyen az Elysium, a bölcsek végsõ otthona Vergiliusnál), ehhez képest a világ a zaklató hangzavarnak is helye: „ahogy füleimmel figyeltem, hallottam, hogy az egész világ telve volt tompa zajokkal, dörömböléssel, robbanással, kopogással, suttogással és kiáltással.”[9]
Az ember útja a veszélyekkel teli társadalomban a 18. század végén is, magánlevélben is könnyedén jelenik meg a példázatos stílus labirintus-képében. Barcsay Ábrahám Orczynak írja: „E pap ollyan érdemes ßolgája Istennek ’s az oltároknak hogy méltán lehet e fõldõn kalauzza az ifjuságnak ottis a hol sikámlos õsvényeken tévelykertekben ollykor bé kell lépni, hogy emberi társaság tsinnyait, titkait jól meg esmérhessûk, bizonyos tzérna ßálon vißßa vezeti onnétis tanitvánnyát.”[10]
Lassanként Ariadné fonala a párkák által sodort, majd elszakított életfonállal azonosult: erre a jelentésre épül a (labrüsz) kettõs szekerce: gyászvers; mivel a párkák által sodort életfonal könyörtelen elvágását jelzi; a sötétbõl fonal segítségével kivezetõ Ariadné szimbolikus ellentétének tekinthetjük.
A szöveges nagyforma mint útvesztõ
Comenius világvándora nevetséges buzgólkodásnak tartotta a szerelmes versek szerzését, a parányi szövegékszereket. Ugyanabban az idõben a nagyformáknak is kijárt a kritika, ha más írástudótól is.
Mihelyt nem a korabeli poétikák sablonillesztgetõ eljárásával készült (vagy nem annak ismeretében olvassuk), a nagyobb lélegzetû irodalmi munka mindjárt amorfnak tûnik. Érthetetlennek, bejárhatatlannak, még ha nyelve magyar is. Kalmár György Thesaurus Hungaricusa ilyen.[11] Felette utálatos munka az Prodromus – mondotta róla indulatosan Rájnis József. Választott „levélmûfaja” ötezer hexametersorához képest megtévesztõ, eltévesztõ – éppen a puritánus magatartás hangsúlyos és súlyos jelenléte, a szövegegész bonyolultsága jelentett és jelent ma is a szokatlan olvasmányoktól visszarettenõnek rendetlen gubancot.
A labirintus mára többféle jelentéssel telítõdött, de régi definíciói közt is el lehet tévedni. Plutarkhosz – Philokhoroszra hivatkozva – egyszerû börtönnek tartja: „akit oda bezártak, nem tudott megszökni”.[12] (Eszerint nem létezett hajadon- és legényéleteket követelõ szörnyeteg sem; a Minósz király által szervezett versenyjátékok gyõztesei ajándékba kapták a fogoly ifjakat és leányokat: például az elsõ játékok gyõztese, Taurosz...[13])
Értelmezhetjük tehát a labirintus elvével Mikes Kelemen kétszáznál is több hosszabb-rövidebb prózai „levélbõl” összeállított munkáját is: Mikes episztolázó alteregóját a megszólítható P. grófnõ személye vezeti ki a bezártság Márvány-tengerparti „kerengõjébõl”.
De a labirintus képzetébõl a fény meglelésével is ki lehet jutni. Mikes Kelemen rodostói bujdosásában például. „Kedves néném tsak nem egészen meg vakultam, három lépésnire mást meg nem üsmérhetek, anyomtatást épen nemolvashatom, az irást még is inkáb, magam pedig irok mert tudok irni de nem tudom mit irok, az ocularék semit nem használnak.”[14] A Kelemen-napi jótétemény csoda: akárha egy váratlan kapu a börtön falán. Mikes Kelemen levele tanúsága szerint másfél év után kapta vissza látását. Látását? A betûvel nem birkózott a szeme... Az egészségajándék itt nem más, mint az olvasás képességének visszanyerése! Kell ennél irodalmibb ünnep? Ez a visszatalálás a szabadság világába a keresztényi önátadás megerõsödésével azonosítható Mikesnél: „Isten kegyelmébõl a szomoru setéttség el hagyta szemeimet... harmadnap nem érzettem azt a nehéz szurást a szemeimben és sokkal világosabban láttam, egy szoval az Isten kegyelmiböl. Ma az innepem napján az imádságos könyvnek hasznát vehettem. A mely nem lehetett más fél esztendõtõl fogva.”[15]
Az élmény verses párja valamivel késõbb az iskola közelében született: professzor Baróti Szabó visszanyert látását mint a sötétség erõi közül való kiszabadulást ünnepelte kassai hálaadó versében.
De kiszabadulás a bûnök labirintusából az eposzi hõs isteni segítséggel történõ megmenekülése, magasztos halála is. Zrínyi Obsidiójában a szigetvári hõs ilyen értelemben Thészeusz.
A helyi irodalmi vonatkozások között is bõven találunk erre példát. A fenesi csata Kolozsvár mellett többféle verses leírás tárgya lett a 17. század folyamán: a nagy török sereg és az álnok vezérek tanácsai, továbbá valaha már elkövetett saját vétkei jelentik II. Rákóczi György számára az útvesztõt: ebbõl hõsi véráldozata és az isteni kegyelem jelenti (a fejedelem földi halálán keresztül) a szabadulást. Ha a megjelenített látványra gondolunk, a labirintus középpontjából emelik ki a hõst (lelkét pontosabban) a halál angyalai: Elogium illustrissimi...[16], Rákoczi György Éneke[17], Rákoczj Györgyrülly[18].
(Örvény is vagy csak labirintus? A fókusz létezésében hasonlóak. A labirintusok ábrázolt darabjai többnyire jelzik a középpontot.)
Az õsjelkép egy átírása
Tudomásunk van például Wesselényi Ferenc és Széchy Mária pozsonyi kertjének ékességei közt egy labirintusról.[19] Tény, hogy az 1600-as évek végén még erre a kertalakzatra mint a reprezentáció elemére figyelmet fordítottak.
De a kerti tévelykert megkettõzõdik, ha a Márssal Társalkodó Murányi Vénust olvassuk. A fõrangú pár híres-hírhedt szövetsége a vár birtoklásáért olyan eposzban öltött alakot, amely érdekesen épül a labirintus elvére, és egyszersmind módosítja is annak definíciós szabályait.
Dedalus szorulván Créta szigetében
S-tartatván Minostul rabságos inségben,
Szerelmes hazája jut gyakran eszében,
Mint szabadulhatna, hánnya elméjében.[20]
[...]
Ott, mint Ariadne, Ki Theseust várta
Mikor éjjel s-nappal tenger partyát járta,
Honnét gyön szerelme, ohajtva vigyázta,
S kevés oráit-is ezernek számlálta:
Hasonlatosképpen õ is serénykedik.[21]
Ariadné a fonalajándékkal Thészeuszt a labirintusból kijutni segítette. Gyöngyösi eposzában Széchy Mária Wesselényi Ferenc személyét (és vele a hozzá tartozó kis fegyveres sereget) valósággal becsempészni próbálta a várba, amely az õrzõk ébersége folytán bevehetetlennek tûnt: de jól tette Wesselényi, hogy Venus segítségét kérte, hiszen hajdan Thészeuszt is a jól kifundált segélykérés segítette bajában (a szerelem istennõje); a szerelem fonala valóságos kötélhágcsóvá lett a szükséges éjféli órán: tizenkét ölnyi mélységbe kellett a lajtorját leereszteni; de a szerelem találékony: a lajtorját párnákba rejtett kötelekbõl csomóztatta össze a magyar Ariadné.
Ékes énekek
Szenczi Molnár Albert Pithagorász betûje (képverse) a keresztút problémájára hívja fel a figyelmet: ez az útvesztõ – minden útvesztõ – lényeges alakzata. Bayer József aenigmatológiának nevezte a mesterséggel készült versek értelmezését. Az ünnepköszöntõ vershurok, avagy A költõ Paradicsomának megfejtését kezdjük most úgy, mint a gyermek szokta játékával: bontsuk széjjel, a szétterítéssel figyeljünk az elõállt passzív jelentésre:
 |
Vinculum natale Seu Paradysus Poéticus
Funebres cessent lacrimae doloris
Exulent luctus sileant lamenta, Plausibus carmen Stephano venustum Musa
sonabis, Musa sonabis. Orpheus ludat Cytherae peritus Increpet cordas manibus
Choreabus, Dent novem plausus Heliconis almae Numina Musae, Numina Musae. Hunc
ades nobis faveas Apollo, Phoebe laurato redimite serto Cursibus coelum
recreans equorum, Plaude per astrum, Plaude per astrum.Turba divarum tradum
Camoenae Euge votivos variate versus Vestra nec cessent lacerare Nubes, Gaudia
Mille, Gaudia Mille.
Nestoris tangat tua vita vitam Vive longoevos patiat per annos, Parca, post
mortem videas polorum, Tu Paradisum, Tu Paradisum.
Azután a hangzás alapján szerkesszük strófákba: öt szabályos szapphói szakaszt nyerünk.
Vinculum natale seu Paradisus Poéticus 1704
Funebres cessent lacrimae doloris
Exulent luctus sileant lamenta,
Plausibus carmen Stephano venustum
Musa sonabis,
Musa sonabis.
Orpheus ludat Cytherae peritus
Increpet cordas manibus Choreabus,
Dent novem plausus Heliconis almae
Numina Musae,
Numina Musae.
Hunc ades nobis faveas Apollo,
Phoebe laurato redimite serto
Cursibus coelum recreans equorum,
Plaude per astrum,
Plaude per astrum.
Turba divarum triadum Camoenae
Euge votivos variate versus
Vestra nec cessent lacerare Nubes,
Gaudia Mille,
Gaudia Mille.
Nestoris tangat tua vita vitam
Vive longoevos patiat per annos,
Parca, post mortem videas polorum,
Tu Paradisum
Tu Paradisum.
A szapphói strófa hagyományos sorkezdõ verslába a krétikus: ez a labirintus-gondolathoz stílusosan (mondhatni elmésen illõ), hiszen a labirintusjáró Thészeusz nagy kalandja Krétába érkezésével kezdõdik! Ilyen erudícióval megválasztott versritmusfajtával csak a humanizmus és a mesterkedõk idején találkozunk. Elsõ lépés a vers antik szöveghagyományának megjelölése, a második a vakmerõ költõi ötlet, a labirintus mint versjáték alkalmazása: a már megformázott szapphói vers (mint nõi princípium szerint szervezett szöveg) beírása a labirintus csomójába (vinculum). Itt a kétdimenziós labirintus rajzát és a szöveget méretben kellett egymáshoz közelíteni, hogy kezdet és vég ( illetõleg „vers” és „út”) hossza megegyezzék.
 |
A rózsarejtvény-tervezõ Kozma Mihály
Feladványszerû, a labirintushoz egymásba futó görbe vonalaival és verssoraihoz közelítõ képvers az unitárius Kozma Mihály virág-verse is (1750, Kolozsvár). Érthetetlen is marad, ha nem leljük meg a helyes kezdõbetût: a kulcsot; és ez nem véletlenül P (a virág felsõ tartományában), hiszen a felköszöntött személy Pákei Judit.[22] A kiemelt nagybetûk rövidebb útját bejárva olvashatjuk magát a kívánságot: PÁKEI JUDIT ELLIEN.[23] A vers és a kívánság utolsó betûje (N) a kép, a virág középpontja: nem ki kell jutni ebbõl a labirintusból, hanem meg kell találni az utat a közepébe: a nõ szívébe.
 |
A világ sokféleségében való biztos tájékozódás egyszerre jelenti a kétféle irány uralását: a veszélybõl való kijutás irányáét és azét, amely a másik, a védettséget jelentõ alakzat felé visz, oda bevezet.
Másik, késõbbi képverse ki is fejti (a rózsa keretében), hogy a tévelygés vége a középen várható: költõi lelemény, hogy ez éppen az A betû...
Nem Labyrinthus ez, de tekervényében
Nyisd fel szemeidet; mert szövevényében
Nehéz menni, s rendet lelni ösvényében.
Nints itt szabadulás, hanem közepében.
 |
Kelte: 1766. február 19. Zsuzsanna napjára készült tehát a költemény,[24] amely nemcsak kép, hanem kaleidoszkóp, jelentését a verstárgy elmozdításával nyeri.
A labirintus jelentésösszetevõi tehát:
1. az irány (vízszintes vagy függõleges, égtájak szerinti);
2. a helyváltoztatás (a sétáló, a kiút-, szabadság-, boldogság-, Istenkeresõ emberé vagy a nézõszög változtatása);
3. az elmemozgás (feltételezés, összehasonlítás, következtetés);
4. a lélekállapot-változás (félelem, reménykedés dialektikája).
A labirintusmetafora két aspektusa pedig:
a közelítés kísértéshez, a veszélybe kerülés egyrészt,
a fordulat (segítség megérkezése) és az ebbõl következõ megmenekülés másrészt.
A belsõ teret megnyitó tükör a barokk útvesztõ-gondolat másik megvalósulása. De ez már egy másik tanulmány tárgya lehetne.
(Kolozsvár alatt komoly pincerendszer, valóságos labirintus szolgált a barokk korszak idején gyakorlati célokat. Ma már csak zsákutcák, berendezendõ turisztikai érdekességek. De ha a korabeli szellemieket nézzük: egyfelõl az alkotmány bonyolult volta és a politikai berendezkedés változandósága, másfelõl a korban gyorsan gyarapodó, egyeseket el is bizonytalanító tudás jeleníthetõ meg labirintusként, amelynek záróköve, kulcsa gyakorta éppen valami középpontban rejlik. Azt keressük.)