Annak ellenére, hogy abszurditások korát éljük, úgy érzem, hogy ünnepi közgyûlésünk illendõ méltósággal, senkit nem bántó tapintattal emlékezett meg európai jelenlétünk 1100 esztendejérõl és kellõ körültekintéssel, felelõsségtudattal tárgyalta meg Egyesületünk feladatait és általában az erdélyi magyar tudományosság idõszerû kérdéseit.
Miért beszélek az idõ abszurditásáról?
Magyarázatul két példát említek.
Az elsõ példa: Nemrégiben a világ hatalmasságainak elsõ emberei – a nagyhatalmak államfõi – azért gyûltek össze, hogy a nemzetközi veszedelemmé vált terrorizmusról tárgyaljanak. S miközben e valóban emberellenes jelenség felszámolásának útját-módját vizsgálták, egy szóval sem érintették e jelenség történelmi eredetét. Hallgattak arról, hogy a modern terrorizmus azzal kezdõdött, hogy 1914-ben eldördült egy pisztoly Szarajevóban. És mi volt a folytatás? Egy, a terrorizmus szellemében fogant békemû. De a nagyok ezt bevallani még mindig nem tartják ildomosnak.
Pedig a rossz elleni küzdelem a rossz gyökerének a kiásásával kezdõdik.
A második példa: Korunk egy négy hangból álló latin adverbium terrorja alatt sínylõdik. Az önálló létezésre képtelen, de összetételekben annál inkább grasszáló post adverbiumról van szó.
A politológusok postkommunizmusnak nevezik azt a se hús, se hal világot, melyben éppen élnünk rendeltetett.
Az üzemgazdászok azt latolgatják, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy eljutottunk a postfordizmus korába.
A mûvészetet bûvészi mutatványokkal felváltó alkotói irányzatot az ítészek postmodernizmusnak keresztelték el.
Az intuitív belgyógyászat és a precíz kézmozdulatokra építõ sebészet helyébe lépõ orvosi hókuszpókuszt kezdik posthippokratészi vívmányként magasztalni.
Mindezek ellenére reménykedjünk benne, hogy elõbb-utóbb eljutunk a postsarlatánság korába. Abba a korba, amikor nem minõsül avítt maradiságnak, ha áhítatos tisztelettel ápoljuk Beethoven és Arany János, Gauss és a Bolyaiak örökségét. Az újítás módjának követendõ példáját abban látjuk, ahogy Einstein vagy Bartók meghaladta XIX. századi elõdeit.
A másik példát pedig Pierre Teilhard de Chardintõl vesszük – aki megtanított a ma többször is emlegetett TÉR–IDÕ biológiai értelmezésére, arra, hogy „az ember nem más, mint az öntudatra ébredt Evolúció”.
Bízom benne, hogy ebben az öntudatra ébredésben lesz még egy-két szava az erdélyi magyarság tudományának is.
Megköszönve jelenlétüket és kitartó türelmüket, ezzel ünnepi közgyûlésünket berekesztem.