Bereczki András

Románia népesedésének helyzete a statisztikai adatok tükrében

Az ország népessége tájegységek szerint

Románia összterülete 1994-ben 238 391 km² volt.[1] Az ország földrajzi és történelmi adottságainak következtében három tájegységre osztható: Moldva, Havasalföld és Erdély.

a) A Keleti-Kárpátoktól keletre elterülõ Moldva 8 vármegyét foglal magába; területük 46 173 km², az ország összterületének 19,3%-a.

b) A Déli-Kárpátok és a Duna közötti terület Havasalföld (benne Olténia, a szûkebb értelemben vett Havasalföld vagy Munténia és Dobrudzsa). Havasalföld kiterjedése 91 925 km², az ország összterületének 38,6%-a; l6 megyét és Bukarest körzetét foglalja magába.

c) Erdély területén ma l6 megye van, beleértve a történelmi Erdélyt és az attól nyugatra esõ részeket, a Partiumot. E terület a Kárpátok ívén belül élesen elkülönül az ország többi részétõl, attól nyugatra fekszik, összterülete pedig 100 293 km², az ország összterületének 42,1%-a.

Ezek után vizsgáljuk meg az ország összlakosságának és az említett tájegységek népességének növekedését a mindenkori elõbbi népszámláláshoz viszonyítva (1.táblázat):

   A táblázat szemlélteti az ország lélekszámának alakulását a tárgyalt 62 esztendõ alatt. Eszerint Románia lakossága több mint 8,5 millióval, közel 60%-kal, az 1948–1992 között eltelt mintegy 44 év alatt pedig 7 millióval (43,7%-kal) növekedett. Mindkét idõszakban a növekedés Moldva megyéiben volt a legnagyobb (69,3, illetve 59,8%), jórészt a természetes szaporulat eredményeként. A legkisebb növekedés Erdélyben figyelhetõ meg, csupán 39,2%, illetve 34,0%. Ennek elsõdleges oka egyrészt a kisebb természetes szaporulat, másrészt a kivándorlás.

A tájegységek és a népesség közti arányokat 1930-ban és 1992-ben az alábbi népsûrûségi megoszlás jellemzi (2. tábázat):

 

 A fenti adatokból kitûnik, hogy az ország területén a tájegységek közül Havasalföldön volt a legnagyobb a népsûrûség (amit a fõváros lakosságának rohamos növekedése indokolt), a legkisebb viszont Erdélyben (ennek oka fõleg a hegyvidékek ritkán lakott volta).

Az országban a legnagyobb népszaporulat az észak-moldvai megyékben figyelhetõ meg, ahol ez 7,7 és 21,7 ezrelék között ingadozott. Havasalföldön és Erdélyben – Arad és Temes megyéket kivéve – majdnem azonos szinten változott. Arad megyében például 1969-ben csupán 2,8 ezrelék volt, 1975-tõl kezdve viszont majdnem minden évben negatív szinten mozgott. A Székelyföldön, Hargita, Kovászna és Maros megyében 1969-ben még 13,4, 12,4 és l3,8 ezrelék volt, azonban az ország általános irányulásának megfelelõen 1990-ben már csupán 3,6, 4,3 és 2,8 ezrelék (jelentõsebb szaporulat figyelhetõ meg viszont a cigányság soraiban).

Láttuk, hogy a természetes szaporulat országosan állandó és fokozatosan csökkenõ irányzatú, amit a statisztikai évkönyvek részletesen feltüntetnek. Így pl. 1930-ban még 14,8 ezrelék, 1940-ben 7,1, 1950-ben 10,4, 1970-ben 11,6, 1980-ban 8,7, 1990-ben már csupán 3,0, 1992-ben –0,2, 1993-ban pedig –0,6 ezrelék volt. A negatív szaporulat, valamint a késõbbiekben elemzett kivándorlások következtében az ország lakossága az utóbbi években folyamatosan csökkent. Az 1992-es népszámlálás adatai szerint 22 810 035 volt az ország összlakossága, 1993. július 1-én viszont már csupán 22 755 260, ami 54 778 lélekkel jelent kevesebbet.

Jelentõs változások történtek 1930–1993 között a városi és falusi lakosság közötti megoszlásban is (3. táblázat):

A fenti táblázat adatai szerint az 1930 és 1993 között eltelt 62 és fél év alatt Romániában a városi lakosság arányszáma 21,4%-ról 54,5%-ra növekedett, a falusi lakosságé pedig 78,6%-ról 45,5%-ra csökkent, azaz az ország lakosságának döntõ többsége napjainkban már városokban él.

A fenti idõszakban (1930–1992) az ország lakosságának lélekszáma közel 8,5 millióval nõtt; ennek keretében a városi lakosság több mint 9 millióval gyarapodott, míg a falusi lakosság közel 900 000-rel fogyott. A városi lakosság gyarapodásában az is benne foglaltatik, hogy egyes növekvõ számú településeket városnak nyilvánítottak, másrészt nagyobb városokhoz tartozó falvakat közigazgatásilag városhoz csatolták.

A városi lakosság lélekszámának gyors növekedéséhez döntõ mértékben az ún. „szocialista iparosítás” járult hozzá, amelynek során gyakran egyes városokat a túlnépesedett falvakból beözönlõk tömegei duzzasztottak fel. Az új ipari létesítményekben alkalmazottak tízezrei számára új lakótelepeket, nemegyszer új városnegyedeket építettek.

Egyes vélemények szerint a meglévõ városok növekedésének, valamint újabb városok létrejöttének elsõdleges oka – több mint háromnegyed részben – az újkeletû „vándormozgalom”-ban keresendõ. Ugyanakkor a városok népességgyarapodása – mintegy 20–25%-ban – közigazgatási intézkedések következménye. A peremközségeket is ideszámítva ez az arányszám valószínûleg eléri a 25–30%-ot is (4. táblázat):[2]

Miután országos szinten megvizsgáltuk, a következõkben nézzük meg, hogy a városi és falusi lakosság számszerû megoszlása miként alakult Erdélyben. [3]

Összehasonlítva Erdély városi lakosságának arányszámát az országos átlaggal, kiderül, hogy 1966-ig annál kisebb méretû volt ugyan, az utána következõ években viszont túlhaladta azt. Így pl. 1977-ben Erdély városi lakosságának arányszáma 47,42 volt az országos 45,8%-kal szemben.

Az elõbb vázolt városi növekedésnek megfelelõen alakult a mezõgazdaságban és a foglalkozások más területén (ipar, kereskedelem stb.) dolgozók egymáshoz viszonyított arányszámának országos átlaga is. Így pl 1950-ben a lakosságnak csupán 12%-a dolgozott az iparban és 74,3%-a a mezõgazdaságban, 1993-ban viszont a mezõgazdaságban dolgozók arányszáma az összlakossághoz viszonyítva 35,9%-ra csökkent.

Az 1994. évi statisztikai évkönyv adatai szerint 1993 végén Románia összterületébõl 14 793 100 ha mezõgazdasági terület volt (62%) és 6 367 000 ha (27%) erdõ. A mezõgazdasági földmennyiségbõl szántóföld 9 341 500 ha (39%), rét és legelõ 4 851 900 (20,3%), szõlõ és gyümölcsös 599 700 ha (2,5%) kiterjedésû volt.

A földmûvelõ lakosság lélekszáma jelenleg kb. 8 millióra tehetõ (4 tagú családot feltételezve kb. 2 millió családdal számolhatunk). Egy mezõgazdaságban dolgozó családra – durván számítva – kb. 4,7 ha szántó és 7,4 ha mezõgazdasági terület jut. Az 1996. évi statisztikai évkönyv adatai szerint Románia összlakossága 1995. július 1-én 22 680 951 lélek volt. Ebbõl aktív lakos volt 9 493 000 (41,9%), mezõgazdasági aktív lakos pedig 3 245 000 (34,7%).[4] Összehasonlításképpen említjük, hogy az egykori Szovjetunió lakosságának 18,6%-át, Lengyelországénak 26,7%-át, Magyarországénak 19%-át tekintették földmûvesnek. Az Amerikai Egyesült Államokban 1992-ben a lakosság 2,8%-a, Angliában 2,1%-a, Németországban 1990-ben 5,4%-a, Japánban pedig 1992-ben 6,4%-a dolgozott a mezõgazdaságban.

A fenti adatokból kirajzolódó összképet az 5. táblázat szemlélteti.

A fenti adatok alapján következtethetünk a szántóföld és általában a mezõgazdasági munkálatok gépesítési lehetõségeire, valamint a munka termelékenységének és a különbözõ termékek önköltségi árának alakulására.

Az ország nagyobb városainak fejlõdése

Románia népesedési viszonyait vizsgálva, vessünk egy pillantást elõször az ország nagyobb városainak fejlõdésére az 1930–1993 közötti idõszakban (6. táblázat):

A 6. táblázatban a statisztikai évkönyvek adatai alapján Románia 15 nagyobb városának lélekszámát tüntettük fel a jelzett években. A városok lakosságára vonatkozó adatok egyrészt a jelzett években végrehajtott népszámlálások eredményét, másrészt a természetes szaporulat és bevándorlások nyomán bekövetkezett népességnövekedést tükrözik. Két város esetében (Iaºi és Nagyvárad) 1930 és 1948 között csökkent a lakosság összlétszáma, egész idõszakunkban azonban itt is gyarapodott.

Nem számítva az ország fõvárosát, a legjelentõsebb növekedés a három felsorolt havasalföldi városban (Constanta, Craiova, Ploiesti) figyelhetõ meg (350%). Hasonlóképpen nagyméretû volt két moldvai városban (Bacãu, Iaºi – 306%). A vizsgált idõszakban Erdély területén a nagyvárosok sorában Brassóban figyelhetõ meg a legnagyobb arányú növekedés (447%), amely azonban az 1981-et követõ l2 év alatt már csupán 1%-ra szállott alá. Az ország összes városai közül a leggyorsabb Nagybánya növekedése volt, ahol a lakosság lélekszáma 1930–1993 között több mint tízszeresére szaporodott: a növekedés fõleg 1948–1993 között nagyarányú (616%).

Bukarest lakosságának növekedése idõszakunkban több mint egymillió. Lévén azonban, hogy itt a természetes szaporulat inkább mérsékeltnek nevezhetõ, a növekedés csaknem teljes mértékben a bevándorlásnak köszönhetõ. Ugyanezt állíthatjuk Temesvárról és Aradról is.

1930-ban a fõváros után Iaºi volt a legnagyobb város (102 872), szorosan utána következett Kolozsvár 100 844 lakossal. 1993-ra a városok népesség szerinti sorrendje erõsen megváltozott. A fõvárostól eltekintve Constanta az elsõ 348 985 lakossal, utána következik Iaºi 337 643, majd Temesvár 325 359, Brassó 324 104 és Kolozsvár 321 850 lakossal. Országos szinten tehát Kolozsvár a 6. helyre szorult vissza.

Az ország lakosságának nemzetiségi megoszlása

 A következõkben vizsgáljuk meg Románia lakosságának nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlását (7. táblázat):

A táblázat adataiból kitûnik, hogy az ország összlakossága fokozatosan növekedett: 1930–1956 között 22,5%-kal, 1956–1977 között 23,3%-kal, 1977–1992 között 5,8%-kal, ami évi 0,39%-os gyarapodási ütemnek felel meg. Láttuk, hogy az 1930–1992 között eltelt 62 év alatt a gyarapodás kb. 8,5 millió, azaz 59,7%-os volt. A román anyanyelvûek 9,3 millióval (82,1%-kal), a román nemzetiségûek pedig 9,29 millióval (83,6%-kal) voltak többen 1992-ben, mint 1930-ban. Ezzel szemben a magyar anyanyelvûek lélekszáma 62 év alatt csupán 86 000-rel (5,6%-kal), a magyar nemzetiségûeké pedig 200 000-rel (14,2%-kal) növekedett.

Mind a német anyanyelvûek, mind a német nemzetiségûek lélekszáma még tragikusabb mértékben csökkent: 1930-hoz viszonyítva több mint 500 000-rel. Noha a természetes szaporulat is nagyon alacsony volt, a szász és sváb lakosság ilyen méretû, fokozatos apadása elsõsorban a tömeges kivándorlásnak tulajdonítható.

A zsidóság helyzete szinte azonos a németekével. Több mint 450 000 zsidó gyakorlatilag eltûnt Romániából. Az 1930–1956 közötti 26 év alatt számuk – egyrészt a holocaust, másrészt a kivándorlás következtében – mintegy 300 000-rel csökkent. 1956-ban még 146 264 zsidó nemzetiségû polgár élt az országban. Közülük a legtöbben utóbb kivándoroltak Izraelbe, sokan az Amerikai Egyesült Államokba vagy más országba.

A fenti nemzetiségekkel szemben nagymértékben megnövekedett a cigányság lélekszáma, mégpedig 1977 és 1992 között anyanyelv szerint 39 000-rel (50,7%-os gyarapodás), nemzetiség szerint pedig csaknem 175 000-rel (76,4%). Egyes vélemények szerint azonban számuk a kimutatottnál sokkal nagyobb, mert a népszámlálások alkalmával nagyon sokan közülük más nemzetiségûeknek vallották magukat.

Nagyobb arányban csökkent a más nemzetiségûek (törökök, tatárok, szerbek, szlovákok, oroszok, ukránok stb.) lélekszáma. Ezeknek száma anyanyelv szerinti összesítésben több mint 160 000-rel (41,8%), nemzetiség szerint pedig 164 000-rel (39,9%) fogyott (62 év alatt). 1977-tõl számítva 1992-ig a más anyanyelvûek lélekszáma 3,2%-kal fogyott, a más nemzetiségûeké viszont 5%-kal növekedett. A más anyanyelvûek és nemzetiségûek állandó csökkenését az adott idõszakban egyrészt a kivándorlás (pl. a törökök esetében), másrészt a többségi nemzetbe való beolvadás indokolja.

Az 1992-es népszámlálás végleges adatainak megfelelõen 1 624 000 magyar nemzetiségû lakosból 6747 élt Moldvában, 14 514 pedig Havasalföldön (fõleg Bukarestben), Erdélyben pedig 1 603 698 lélek.

Az 1977-ben és 1992-ben végzett népszámlálások szerint l5 év alatt Erdély összlakossága közel 210 000-rel (2,8%) gyarapodott. A már említett 0,4%-os országos átlaggal szemben ez 0,2%-os növekedésnek felel meg. A további elemzésekbõl az is kiderül, hogy a román nemzetiségû lakosság arányszáma 1977 és 1992 között l6-ból 14 megyében kisebb-nagyobb mértékben növekedett, kettõben viszont csökkent. Mégpedig Beszterce-Naszód megyében 90,6%-ról 90,4%-ra, Szilágy megyében pedig 73,5%-ról 72,3%-ra esett.

Kivéve Hargita és Kovászna megyét, a többi megyékben a magyarság lélekszáma fogyott.

Erdély népessége

A következõkben megvizsgáljuk külön is Erdély népességének nemzetiségek szerinti megoszlását az 1910–1992 közötti idõszakban (8. táblázat)[5]:

A fenti táblázat tartalmazza a népesség nemzetiség szerinti megoszlását, mindenik százalékos arányszámát, valamint az idõszakonkénti növekedést vagy fogyást.

Az 1910–1920 közötti idõszakban Erdély összlakossága 114 328 lélekkel, a magyar nemzetiségûeké pedig 356 946 személlyel fogyott. A román és egyéb nemzetiségû lakosság lélekszáma 237 880-nal növekedett. A fogyás oka az elsõ világháború veszteségeiben keresendõ.

Váraljai Csocsán Jenõ, Thirring Lajosra hivatkozva, az Erdélybõl menekültek lélekszámát 1920 végéig 154 276 fõre teszi. A következõ négy év folyamán még 42 759 menekült hagyta el Romániát, összesen tehát 197 036 fõre (kerek számban 200 000) tehetõ mindazok – feltételezhetõen magyar nemzetiségûek – lélekszáma, akik a határok és a politikai helyzet változása következtében Erdélybõl eltávoztak. [6]

Az Magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartása szerint 1918–1924 között 197 000 magyar távozott Romániából Magyarországra, ezeket 1924–1940 között további 169 000 követte. Összesen tehát több mint 366 000-re tehetõ azoknak a bizonyára magyar nemzetiségûeknek a száma, akik a hatalomváltozás után elhagyták Erdélyt.[7]

A 8. táblázat adatai szerint az 1918–1920 közötti idõszakban a magyar nemzetiségû lakosság száma kereken 357 ezerrel csökkent. Feltételezhetõ, hogy az elsõ világháború után kb. ennyien távozhattak Erdélybõl, egy részük azonban az akkor befejezõdött háború áldozata volt. Az 1910. évi magyar és 1930. évi román népszámlálás adatai közötti különbség a magyar anyanyelvûekre vonatkozólag kereken számítva 110 000, a magyar nemzetiségûekre vonatkozólag pedig 239 000.

Az egymástól bizonyos mértékben eltérõ és gyakran egymásnak ellentmondó statisztikai adatok miatt csak hozzávetõlegesen állapítható meg, hogy 1918 és 1920 között hány magyar nemzetiségû személy távozott Magyarországra vagy a világ más tájaira. A táblázat adatai szerint az Erdélyben élõ magyar lakosság lélekszáma 1992-ben 59 000-rel, a Kárpátokon túli területen Romániában élõké pedig 37 740-nel volt kevesebb, mint 1910-ben. Ugyanakkor az összlakosság közel 2,5 millióval, a román nemzetiségû lakosság pedig 2 841 000-rel növekedett.

A továbbiakban Varga E. Árpád adatai alapján vessünk egy pillantást az erdélyi városok összlakosságának megoszlására a román, magyar, német és többi nemzetiségek szerint az 1910-1977 közötti idõszakban, 1000 lélekben számítva (9. táblázat)[8]:

A táblázat adatai világosan szemléltetik az erdélyi városok román nemzetiségû lakosságának gyors növekedését, ugyanakkor a magyar és német nemzetiségûek arányszámának évrõl évre érvényesülõ, fokozott ütemû csökkenését. Minden bizonnyal az 1977 utáni években a folyamat tovább tartott és a magyar lakosság részaránya és lélekszáma egyre inkább apadó tendenciájú, ugyanakkor a román népességé fokozatosan növekedett.

Varga E. Árpád adatai szerint Erdély nagyobb városaiban a magyarság lélekszáma és az összlakossághoz viszonyított %-os megoszlása 1910 és 1977 között az alábbiak szerint alakult (10. táblázat)[9]:

Tehát az 1910–1977 közötti idõszakban mindenik erdélyi városban lassúbb vagy gyorsabb ütemben az összlakossághoz viszonyítva csökkent a magyar népesség aránya. Amíg 1910-ben a fentebbi városok mindenikében (kivéve Brassót és Temesvárt, amelyekben nagyszámú német nemzetiségû szász, illetve sváb lakos élt) túlnyomó volt a magyar lakosság aránya és még 1930-ban is az elõbbi kettõt és Nagybányát kivéve megmaradt túlsúlya, ezzel szemben 1977-ben már csupán két városban, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön õrizte meg az 50% feletti többséget. A legtöbb erdélyi városban a románság túlsúlyának növekedése az 1977 utáni években is folytatódott. A nyolcvanas években a nagyobb városokban Ceauºescu rendelete alapján csak különleges jóváhagyással volt szabad letelepedni és ennek megfelelõen tervszerûen folyt a városok új arculatának, a lakosság nemzetiségi összetételének kialakítása, illetve megváltoztatása.

Noha a pontos adatokat nem ismerjük, Kolozsvár esetében a fentebb feltüntetett 32,5%-os magyar arányszám tovább csökkent és napjainkban kb. 25% körül ingadozhat. Kolozsvár lakossága 1977. július 1-én 266 473 személy volt,[10] 1993-ban viszont már 321 850; a növekedés tehát 16 év alatt 55 377 lakos (20,8%). Ha a magyarság száma nem módosult jelentõsen, jelenlegi részaránya 26,53% lehet.

Nem érdektelen, ha az 1940-ben történt politikai változások következményekénti új helyzetben megvizsgáljuk a magyar nemzetiség Észak- és Dél-Erdély közötti megoszlását (11. táblázat)[11]:

Erdély összlakosságának lélekszáma 1930-ban 5 520 157 volt, 1956-ban pedig 6 218 427. A magyarság viszonyított arányszáma anyanyelv szerint 24,5%, nemzetiség szerint pedig 25,1%.

A 11. táblázatban közölt adatokra vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy Észak-Erdély magyar lakossága 1941. és 1956 között 227 672 személlyel fogyott, ugyanakkor Dél-Erdélyben 43 919 személlyel növekedett. A dél-erdélyi növekedés évi átlagban 2928 fõnyi gyarapodást jelent és a természetes szaporulat eredménye lehet; ez évi átlagban 8,1 ezreléknek felelne meg. Ilyen arányú természetes szaporulattal érhette el az 1956-ra megadott lélekszámot.

Összehasonlításként említsük meg, hogy 1930 és 1956 között az össznépesség növekedésének megfelelõen az eltelt 26 év alatt az évi átlagos természetes szaporulat 8,6 ezrelék volt. A román nemzetiségû lakosság növekedésének megfelelõen az évi átlagos szaporulat l3,4 ezrelék. Ugyanabban az idõszakban a magyar nemzetiségûek növekedési arányának megfelelõ természetes szaporulat csak 4,4 ezrelék.

1956 és 1977 között az összlakosság növekedési arányának megfelelõ természetes szaporulat évi átlaga ll,l ezrelék; a román nemzetiségûeké 12,7 ezrelék, a magyar nemzetiségûeké csak 3,8 ezrelék.

Az 1965. évi statisztikai évkönyvben közölt természetes szaporulat 1930 és 1956 közötti évi átlaga 11,4 ezrelék.

Az 1956 és 1977 közötti idõszakban, az 1965 és 1994-beli statisztikai évkönyvek adatai szerint, a természetes szaporulat évi átlaga 10,4 ezrelék.

Észak-Erdélyben az 1941–1945 közötti 4 évben hasonlóképpen 8 ezrelékes természetes szaporulatot feltételezve (1 380 000-et véve alapul) a magyarság körében kb. 44 000 fõs gyarapodásnak kellett volna történnie. Tekintetbe kell azonban vennünk a zsidók deportálását és a háborús veszteségeket. Az 1940–1945 közötti években Észak-Erdélybe bevándorolt kb. 300 000 személy (létszámukra a 11. táblázat adatai alapján végzett számításokból következtethetünk). Ugyanannyi magyar nemzetiségû lakos (de talán még több) 1944 õsze után el is hagyta az országrészt, maradt tehát összesen 1 080 000 magyar lakos; ehhez hozzáadva a 4 év alatti természetes szaporulatot (azaz 44 000-et), Észak-Erdély magyar nemzetiségû lakossága 1946-ban 1 110 000–1 124 000 lehetett, Dél-Erdély magyar nemzetiségû lakossága pedig 5 év alatt kb. 14 500 fõvel gyarapodva 377 500 lehetett 1946-ban. Észak- és Dél-Erdély magyar nemzetiségû lakossága 1946-ban tehát 1 501 500 fõnyi lehetett.

Egy 1948-ban végzett összeírás alkalmával 1 481 903 magyar nemzetiségû lakost találtak Erdélyben.[12]

Az 1948. és 1956. évi népszámlálások eredménye közötti különbség, ami mint növekedés jelentkezik (105 772 személy), átlagos évi 13 221 lélekszám-növekedést jelent, amely 8,9 ezrelékes évi átlagos természetes szaporulatnak felel meg.

Mivel 1941. január 31-én népszámlálást tartottak Magyarországon, Romániában pedig ugyancsak 1941 januárjában, vessük össze ezeket az eredményeket az 1930-an romániai népszámlálás adataival (12. táblázat):

Erdély össznépességének megoszlása Észak- és Dél-Erdély között
1930 és 1941-ben

Erdély

Észak-Erdély

Dél-Erdély

E táblázat adatai alapján megkíséreljük az idõközben végbement népmozgás méreteit meghatározni.

Az 1930 és 1956 közötti idõszakban a román nemzetiségûek évi átlagos növekedésének megfelelõ természetes szaporulat átlaga l3,4 ezrelék. Ezzel szemben az 1965-ös statisztikai évkönyv adatai alapján[13] a fenti idõszakban az átlagos évi természetes szaporulat csupán 11,4 ezrelék. Számításunkban ezt vettük alapul.

Az 1930 és 1941 közötti 11 év alatt Észak-Erdély román lakossága 11,4 ezrelékes szaporulat alapján 1 325 582, Dél-Erdélyé pedig 2 285 565 személy.

Összehasonlítva a fentebbi eredményt a népszámlálás szerinti adatokkal, kitûnik, hogy Észak-Erdélyben 1941-ben 296 113, Dél-Erdélyben pedig 11 000 (összesen 307 117) román nemzetiségû lakossal volt kevesebb. E számítási adatok alapján, amelyek természetesen csak valószínû megközelítéssel tükrözik a tényleges helyzetet, arra a következtetésre jutunk, hogy Észak-Erdélybõl közel 300 000 személy költözött vagy, ha úgy tetszik, menekült el Dél-Erdélybe. Ugyanezen számítások alapján a magyar nemzetiségû lakosság esetében az 1930 és 1956 közötti idõszakban történt növekedésnek megfelelõ természetes szaporulat csak 4,4 ezrelék. Varga E. Árpád által közölt adatok alapján[14] 1930-ban 1 353 288, 1956-ban 1 558 631 magyar nemzetiségû személy élt Erdélyben; eszerint az átlagos évi növekedés 7898, azaz 5,8 ezrelék. E természetes szaporulattal számolva, 1930 és 1956 között feltételezhetõen a következõ arányokban növekedett Erdély magyar nemzetiségû lakossága:

E számítások alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy 1940–1941-ben Észak-Erdély lakossága kb. 400–410 000-rel növekedett és minden valószínûség szerint kb. 200 000 Dél-Erdélybõl és nagyjából ugyanannyi Magyarországról származhatott.

E kérdéskörrel kapcsolatban különbözõ vélemények jelentkeznek. A Dél-Erdélybõl és egész Romániából Magyarországra menekültek lélekszámát Stark Ferenc 190 132 fõre becsülte (közülük 105 894 fõ 1944 februárjáig Észak-Erdélyben telepedett le). Varga E. Árpád arra a megállapításra jutott, hogy a II. világháború során a vándorlások következtében Észak-Erdély magyarsága 71 000-rel nõtt, Dél-Erdélyé pedig 70 000-rel fogyott.[15] A Magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartása szerint 1940 és 1944 között Észak-Erdélybe és Magyarországra kb. 200 000 magyar menekült.[16]

A különbözõ vélemények és becslések alapján, ha kétségbe vonjuk, hogy 1940–1941-ben kb. 200 000 magyar nemzetiségû személy költözött volna Magyarországról Észak-Erdélybe, logikusan következik, hogy az 1930. évi népszámlálás adatainál jóval több magyar nemzetiségû lakos élt Erdély területén, valamint Romániában. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint (7. táblázat) az országban élõ magyar nemzetiségûek lélekszáma csupán 1 423 459, ugyanakkor az 1941-ben Észak- és Dél-Erdélyben végrehajtott népszámlálások eredményei alapján Erdély magyar nemzetiségû lakossága 1 743 713, az 1930. és 1941. adatok közti különbség 390 425 személy (l. a 11. táblázatot). Durván számítva ez megegyezik a Magyarországról Észak-Erdélybe feltételezhetõen beköltözöttek, valamint a Dél-Erdélybõl átköltözöttek vagy menekültek összlétszámával. Az 1 423 459 és 1 353 288 közötti különbség alig több, mint 70 000, holott Romániában, Erdélyen kívül, ennél több magyar élt a két világháború közötti idõszakban.

Az ország vallásfelekezeti megoszlása

A továbbiak során vizsgáljuk meg az 1992. január 7-én végrehajtott népszámlálás akkori lakosságának vallásfelekezetek szerinti és azok nemzetiségi hovatartozás szerinti megoszlását (13. táblázat)[17]:

A fenti táblázat adataiból kitûnik, hogy a magyarság létszáma vallásfelekezeti megoszlás szerint is ugyanannyi, mint amennyit a nemzetiségek szerinti megoszlás alapján közöltünk. (l. a 7. táblázatot). Emlékeztetünk arra, hogy az 1992. évi népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségûek összlétszáma 1 624 959, a magyar anyanyelvûeké pedig 1 639 135 volt.

Az 1992. évi népszámlálás vallásfelekezetek szerint közölt adataira vonatkozólag többek között meg kell jegyeznünk, hogy az unitárius egyház elöljáróságának véleménye és ismeretei szerint Románia területén jelenleg nem élnek más nemzetiségû unitárius vallású állampolgárok, csak magyarok. Valószínû, hogy a népszámlálást végzõ megbízottak bizonyos román nemzetiségû állampolgárokat tévesen soroltak az unitárius vallásúak közé. Túlzottnak tûnik a román nemzetiségû reformátusok száma is. Ezzel szemben feltûnõen megnõtt az ún. újprotestánsok (pünkösdölõk, baptisták, adventisták stb.) lélekszáma. Számuk kb. 500 000, akik közül az 1994. évi statisztikai évkönyv adatai szerint (112. l.) közel 409 000 (79%) román, kb. 30 000 magyar nemzetiségû (6%).

Az összehasonlítás kedvéért vizsgáljuk meg Erdély népességének vallásfelekezetek szerinti megoszlását 1910-ben, 1930-ban és 1992-ben (14. táblázat):

A fenti táblázat adatai szerint – ismert okokból kifolyólag – 1930 és 1992 között rendkívüli arányokban csökkent a görög katolikusok lélekszáma. 1910-ben több mint 1 millió 240 ezren, 1930-ban 1 millió 385 ezren, 1992-ben viszont csupán 209 ezren voltak, illetve a 13. táblázat adatai szerint 223 ezren. Lélekszámuk 1910-hez viszonyítva 82–83%-kal, 1930-hoz viszonyítva 84–85%-kal csökkent, vagyis valamivel több mint 1 millióval.

A 14. táblázat adatsorai szerint az 1910-ben végzett népszámlálási adatoknak megfelelõen az Erdélyben élõ római katolikusok 64%-a volt magyar nemzetiségû. 1910 és 1992 között, azaz 82 év alatt Erdély össznépessége 46,7%-kal, 1930 és 1992 között, azaz 62 év alatt pedig 39%-kal növekedett; ezzel szemben a római katolikusok száma 150 000-rel (15%), 1930 és 1992 között pedig szintén kerek számban 105 ezerrel (11,1%) lett kevesebb. Erdély német nemzetiségû lakossága az 1941 és 1992 között eltelt 51 év alatt 426 ezer lakossal fogyott (l. a 8. táblázatot). A 100–150 000 ezerrel kevesebb római katolikus vallású egyén java része minden valószínûség szerint a Németországba kivándorolt bánsági és Szatmár vidéki katolikus vallású sváb lakosság soraiból került ki.

A római katolikus egyház 1989-ben végzett becslése szerint a magyar nemzetiségû római katolikusok lélekszáma 950 000 körül ingadozott, amely 280 580 lélekkel több, mint az 1992-ben végzett népszámlálás idevonatkozó adata. A 14. táblázat adatai szerint 1930-ban majdnem 950 000 (pontosan 947 351) volt az erdélyi római katolikus vallásúak lélekszáma. Ha az 1930 és 1992 közötti lakosság összlétszáma 39%-os gyarapodásának arányában növeljük a római katolikusok lélekszámát, az eredmény kerek számban 1 320 000. Levonva 361 000 román nemzetiségû római katolikust, marad 959 000 személy; ebbõl a számból levonva a 13. táblázatban szereplõ német nemzetiségû római katolikusok lélekszámát (azaz 71 000-et), marad 888 ezer magyar nemzetiségû római katolikus.

Ha a reformátusok 1930-as lélekszámát 39%-kal növeljük, az eredmény 968 000; ebbõl levonva az egyéb nemzetiségû reformátusok lélekszámát, azaz 37 000-et, marad kerek számban 950 000. Az ehhez viszonyított 800 000-re becsült lélekszám (l. a 14. táblázatot) túl kevésnek tûnik. Az általunk végzett becslések szerint a magyar anyanyelvû és magukat magyarnak vallók lélekszáma vallásfelekezeti megoszlásban a következõ lehet:

Ezek szerint, az 1930 és 1992 között általános 39%-os növekedés alapján számítva is, a napjainkban Románia területén élõ magyarok 2 millióra becsült lélekszámát mindenképpen teljesen reálisnak kell nyilvánítanunk.

Kivándorlás

Az 1994. évi statisztikai évkönyvben[18] közölt adatok szerint 1980-ban, valamint az 1985–1993 közötti, összesen 10 év alatt Romániából kivándorolt:

Román	137 176	36,4%
Német	164 862	43,7%
Magyar	58 899	15,6%
Zsidó	8 368	2,2%
Más nemzetiségû	7 681	2,1%
Összesen	376 986	100,0%

A kivándoroltak lélekszáma 18 446 (1993) és 44 160 (1991) között ingadozott, az évi átlag pedig 37.986 személy volt. Ezzel összehasonlítva 1930 és 1992 között Romániából kivándorolt összesen 1 784 800 fõ; ez évi átlagban 28 787 személynek felel meg. A két átlag közötti különbség több mint 9 ezer, amihez azt is hozzá kell tennünk, hogy az utóbbi 10 évben erõsen megnövekedett a kivándorlók lélekszáma. A legtöbb 1990-ben volt (96 929 személy), az utána következõ években állandóan csökkent (1993-ban 18 446 volt).

A befogadó országok a következõk:

		%
Ausztrália	3 923	1,0
Ausztria	20 046	5,3
Kanada	12 010	3,2
Franciaország	7 931	2,1
Görögország	3 095	0,8
Izrael	11 149	3,0
Olaszország	5 621	1,5
Németország	198 176	52,5
USA	34 151	9,1
Svédország	5 889	1,6
Magyarország	48 699	12,9
Más országok	26 296	7,0
Összesen	376 986	100,0

A kivándorlók között 184 220 (48,9%) férfi, 192 766 (51,1%) nõ volt. A nemzetek szerinti lélekszámokat összehasonlítva a befogadó országgal, kiderül, hogy Németországba és Ausztriába összesen 218 222 személy települt le, vagyis 53 360 személlyel több, mint a kivándorolt németek összlétszáma. A közel 59 ezer kivándorolt magyar közül csak 49 ezer költözött Magyarországra, 10 200 személy pedig más országokba. Minden valószínûség szerint a legtöbben közülük Németországban és Svédországban kerestek maguknak új hazát. Az Izraelbe bevándoroltak közül csak mintegy 8 ezer volt zsidó, a többi 3 ezer más nemzetiségû lehetett. Az is lehet azonban, hogy a statisztikai adatok nem a valóságot tükrözik.

A kivándorlók összlétszáma korcsoportok szerint a következõképpen oszlott meg:

		%
18 év alatt	33 183	24,7
18–25 év között	90 741	16,1
26–40 év között	108 500	28,8
41–50 év között	35 156	10,4
51–60 év között	35 645	9,5
61 év fölött	39 761	10,5
Összesen	376 986	100,0

Jellemzõ, hogy az országból eltávozottak legtöbbje a 18–40 év közötti korcsoportból került ki, akik közül mindnyájan azt remélték, hogy új hazájukban jobb életlehetõséget alakíthatnak ki a saját és esetleg családjuk számára.

A magasabb korcsoportbeliek közül a legtöbben feltételezhetõen gyerekeiket, szüleiket, vagy korábban kivándorolt közelebbi rokonaikat követték.

Szakáts Mária a Romániából Magyarországra áttelepültek beilleszkedését vizsgálva megállapítja,[19] hogy a hivatalos eljárások betartásával kitelepültek romániai adatai és a magyarországi nyilvántartás között jelentõs, mintegy 15 000 fõnyi különbség észlelhetõ, ami arra enged következtetni, hogy több mint tízezer a hivatalos eljárásokat megkerülve maradt Magyarországon. (1990-ben a romániai nyilvántartás szerint az országból kivándorolt 11 040 magyar nemzetiségû személy, akik közül Magyarországon telepedett le 10 635, a magyarországi nyilvántartás szerint azonban 22 873; a román statisztika szerint 1991-ben Romániából kivándorolt 7494 magyar nemzetiségû, közülük Magyarországra bevándorolt 4427 személy, a magyar nyilvántartás szerint azonban 8339. A két nyilvántartás közti különbség 16 150; vagyis 15 062 személy helyett a valóságban 31 212 – feltehetõen magyar nemzetiségû személy – vándorolt ki Romániából Magyarországra.)

Szakáts Mária azt is megállapítja, hogy kezdetben az átmenekült erdélyieket hõsöknek tekintették, késõbb azonban a magyar közvélemény értékelése megváltozott: „a nemrég veszélyhelyzetbõl érkezett menekültek az erdélyi magyarság egységes bátor kiállásának árulói lettek.”[20]

Galgóczy Zsuzsa egy 1995 novemberében lezajlott megbeszélésrõl közöl néhány részletet. Itt hangzott el Valkovits Emil, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézete tudományos tanácsadójának hozzászólása: „1981 óta Magyarországon a természetes szaporulat arányszáma negatív elõjelûvé vált és ennek következtében megkezdõdött a népesség szaporodásának csökkenése, amely azonban nem minden évben azonos értékû: 1981-ben mindössze 0,2 ezrelék, 1993-ban viszont már -3,2 ezrelék volt. A férfiak esetében a csökkenés (-4,1 ezrelék) lényegesen nagyobb, mint a nõi újszülöttek esetében (-2,4 ezrelék). A népesség lassú fogyása, a negatív népszaporulat következtében, elõreláthatólag a jövõben is folytatódni fog. 1980 óta a népesség lélekszáma mintegy 300 000 fõvel csökkent és 2020-ig a folytonos csökkenés következtében az ország lakossága elõreláthatólag 1 millió 200 ezer fõvel lesz kevesebb, mint 1980-ban volt.”[21]

Fekete Gyula statisztikus, a Fõvárosi Szociális Bizottság tagja (Budapest) keserûen állapítja meg, hogy sajnálatos, de 15–20 év óta kedvezõtlen családpolitika valósul meg Magyarországon; „ma Magyarországon luxus a gyermek [...] a létminimum alatt él ma a háromgyermekes családok fele, a négy és többgyermekes családok 75%-a.” Fekete Gyula többek között azt is állítja, hogy az 1990-ben hatalomra került kormányzat sem tett meg mindent a népesség érdekében, fõleg nem azt, amit hirdetett és ígért. [22]

Szabó A. Ferenc arra a következtetésre jut, hogy nem szabad a magyarságot a szomszédos országok magyarellenes nemzetiségpolitikája következtében az elrománosodásnak, elszlovákosodásnak átengedni és a szülõföldrõl távozókat Magyarországnak be kell fogadnia, mert ez a magyar népesség számára „jelentõs utánpótlást biztosítana”. Ez a népességpolitika lenne „a legolcsóbb és leggazdaságosabb”. Szabó A. Ferenc és a hozzá hasonlók véleménye szerint a bevándorlási politika kínálja tehát a nagy lehetõséget. Nagy beruházást igényel, de még mindig olcsóbb és hatékonyabb, mint a hosszútávú népesedési programok. Példaként említi Németországot és Izraelt. „Mindkét állam tudomásul vette, hogy kelet-európai kisebbségeinek a jövõje nem biztosított az adott országban, s hozzáteszi, hogy tetteiket a munkaerõ szempontjából történõ megfontolások is vezérelték.”[23]

Szabó A. Ferencnek az elõbbiek során ismertetett véleménye végeredményben Németország népességpolitikai intézkedéseit tükrözi, sõt azt is mondhatnánk: népszerûsíti. A negatív népszaporulat következményeként a jelenlegi német politikai intézkedések is a világ különbözõ tájairól, elsõsorban Romániából és az egykori Szovjetunióból (mindenekelõtt Kazahsztánból), igyekeznek a német nemzetiségû lakosságot hazatelepíteni (akkor is, ha már nem tudnak németül), hogy ilyenformán is ellensúlyozzák otthon a népesség állandó és fokozatos fogyását. Ehhez hasonló vélemények, mint láttuk, Magyarországon is jelentkeznek. E vélemények hallatán azt kell mondanunk, hogy „beteg a magyar társadalom”, súlyos kórban szenved. Vajon a nemzettest elég erõs lesz-e az elkövetkezõ években, hogy leküzdje e betegséget? Magunk részérõl csak annyit teszünk hozzá, hogy a magyarság történelme folyamán eddig demográfiailag is helyt tudott állani és az erdélyi magyarság is meg tudott maradni. Ez reménységet nyújt számunkra a jövõre nézve is.