Ilyés Zoltán

A specializált háziipari tevékenység és a vallás szerepe
egy allochton szórványközösség fennmaradásában[1]

1. A lápos-völgyi magyarság kulturális-történeti rétegzettsége

Az észak-erdélyi felsõ-Lápos-völgy (Lápos-vidék) magyarságát történeti-kulturális szempontból alapvetõen két részre oszthatjuk. Domokos és Magyarlápos református népességét a terület középkori eredetû, autochton magyarságának tekinthetjük. A 18. század utolsó harmadától a kincstári és bányakamarai telepítések keretében a Felvidékrõl szakmunkások érkeztek Oláhlápos-Rójahida, Oláhláposbánya (a késõbbi Erzsébetbánya) és Horgospataka (a késõbbi Kohóvölgy) és végül Tõkés-Gereblye telepekre. A döntõen nem magyar és széles területi, etnikai rekrutációjú, római katolikus vallású bányász, fémmegmunkáló, szénégetõ és famegmunkáló népesség a 19. században fokozatosan magyar anyanyelvûvé vált (allochton közösségek).

Az egykori Belsõ-Szolnok, illetve Szolnok-Doboka megyei Domokos(Dãmãcuºeni), jelenleg a Máramaros megyei, Magyarlápos (Târgu Lãpuº) városhoz tartozó református vallású, magyar falu a közeli, vele már csaknem egybeépült, mára román jellegûvé vált Magyarlápos magyar lakosságával együtt jelenti a Lápos-vidék eredeti magyarságát. A környezõ lápos-völgyi, cibles-alji román településekhez hasonlóan Domokos számára is hagyományosan a növénytermesztés-állattenyésztés-erdõgazdálkodás hármassága jelentette a megélhetést, amelybe az utóbbi 30–40 évben az erdõgazdaság helyére az ipari és szolgáltató tevékenység lépett. Az önellátáson túl a 19. század közepétõl a helyi piacközpont Magyarláposon kívül a bányász- és vasipari jellegû Erzsébetbánya és Oláhlápos (Rójahida) felvevõpiaca ösztönözte a falu lakosságát a piaci árutermelésre (zöldség), ezek hanyatlásával késõbb Kapnikbánya és a megyeközpont Nagybánya gyakorolt nagyobb vonzerõt. Az endogám közösség – egy helyi faipari kisüzem és Magyarlápos üzemei ellenére – döntõen mezõgazdaságból él, földjeinek egy része azonban adminisztratív, demográfiai és mentalitásbeli okok miatt fokozatosan a környezõ román községek (pl. Rogoz) tulajdonába megy át.[2]

Magyarlápos helyi adminisztratív központ (járási székhely, szolgabíróság) magyar lakossága életforma tekintetében hasonlított a domokosiakéhoz, annál azonban mobilisabb, a hagyományos agráréletforma feladására inkább vállalkozott, ami magyarázható a település helyi központ jellegével és az értelmiségi, iparos életmódminták meglétével. Oláhláposhoz hasonlóan az említetteken kívül kisebb örmény közösség is élt itt. Az 1992-es népszámlálás szerint Magyarlápos városban és adminisztratív körzetében (ide beleszámít Domokos és több környékbeli román település) 12 278 román, 1838 magyar, 9 német, 166 cigány és 12 egyéb nemzetiségû lakos élt.

A Lápos völgyében a Gutin-hegység felé találjuk Oláhlápost, amelynek adminisztratív körzetében 1992-ben 24 magyar és 3851 román élt. A 19. század elejétõl itt a helyi vasércbányászatra (Horgospataka, ma Kohóvölgy) vasgyártás települt (Rójahida), ahova római katolikus vallású, vegyes rekrutációjú (Felvidék, Szepesség, Szilézia, Morvaország) szakmunkásréteget telepítettek. Akkulturációjukban, magyarrá válásukban nagy szerepe lehetett a közös munkanyelv szükségességének, a magyar szertartásnyelvû római katolikus egyházközségnek, a helyi magyar tannyelvû iskoláknak és a bánya és a vasgyár magyar vezetõ elitje kulturális önszervezõdésének.  Az 1893-as római katolikus sematizmus szerint itt 416 római katolikus és 16 helvét hitvallású élt, akik túlnyomó részben már magyar anyanyelvûnek vallották magukat. A 19. század végére lehanyatlott a lokális jelentõségû, a környéket mezõgazdasági eszközökkel ellátó vasgyártás, a szakmunkások – nem hagyva fel foglalkozásukkal – a környékbeli bányászati és ipari központokba költöztek (Erzsébetbánya, Kohóvölgy, Nagybánya, Kapnikbánya) (1. és 2. táblázat).

Erzsébetbányán (Bãiuþ) és a vele közigazgatásilag összetartozó Kohóvölgyben (Strâmbu), valamint a nem bányász-iparos múltú Rákosfalván (Poiana Botizii) az 1992-es népszámlálás szerint 1883 román, 1202 magyar és 12 német élt. A két bányásztelepülésen nagy szerepe van a bányász identitásnak, ez többnyire hangsúlyosabban jelen van, mint a nemzeti önmeghatározás. Itt az ortodox (korábban görög katolikus) románok és a római katolikus magyarok máig közösen használják a templomokat, látogatják egymás liturgikus eseményeit.

A rójahidai vasgyártás megindulásával egy idõben – a 19. század közepén – a Cibles alatt, a Szõcs-patak völgyében alakult Tõkés (Groºi) község mellett Gereblye római katolikus vallású szénégetõ telep.

2. Gereblye, a szénégetõ telep

1822-ben indult meg a horgospataki vasbányászat, 1847-ban az Oláhlápos melletti Rójahidán állami vasolvasztót és öntödét létesítenek, ebben az évben Tõkés mellé, a kincstári erdõk peremére telepítik Gereblye szénégetõ telepet.[3] A személynevek és a családtörténeti hagyományok alapján elmondható, hogy a mesteremberek etnikai rekrutációja széles volt: magyar (Székely, Rácz, Bakos, Jónás, Máté, Szabó), szlovák-morva (Ugorcsák, Prosenyik, Mihálik, Hudák, Kulda, Rusznák), német (Braun, Hilbert, Schrötter, Rajka), román (Vlasán).[4] A származási terület jórészt a Felvidék keleti német (cipszer, gründler) és szlovák, ruszin-szlovák nyelvterületét jelenthette. A származási vidékeket a kincstári és a nagybányai bányaigazgatási dokumentumok alapján lehet majd a jövõben pontosítani. A római katolikus vallás és pasztoráció, a vasgyár magyar vezetõsége és a közös munkanyelv szükségszerûsége okán a magyar adminisztratív nyelv hatására a vegyes rekrutációjú közösség „lingva francájává” vált a magyar nyelv, anélkül hogy mély kötõdés alakult volna ki a magyar nemzet irányában. Feltételezhetõen a letelepült szakiparos népesség egy részének otthonról örökölt-hozott hungarustudata is hozzájárult a nyelvi egységesüléshez/magyarosodáshoz. A hétköznapokon és ünnepeken sem jelentkezett karakteres nemzeti identifikáció és hagyománykonstruálás, részben tovább éltek (és máig hallhatók) a szlovák és német eredet családtörténeti identitáselemei.

A népszámlálási adatsorokból látható, hogy Tõkésen az 1890-es népszámlálásig megmaradt a német anyanyelvûség a gereblyeiek kis csoportjában (3. táblázat). A német anyanyelvûek száma mellett feltüntettük az izraelita vallásúak számát, hiszen a magyar népszámlálásokkor a többnyire jiddis anyanyelvû zsidóságot is német anyanyelvûként tüntették fel, és ezt korrekciós tényezõként figyelembe kell vennünk a helyi német anyanyelvûek számának megállapításánál.

A századforduló körüli évtizedekben a gereblyei közösség lélekszámához képest jelentõs arányú a rutén anyanyelv, ami két okkal magyarázható. Feltételezzük, hogy a szénégetõ munkások egy része a szlovák–rutén kontaktzónából érkezett. Másrészt különösen a rójahidai vasolvasztó 1892-es bezárása után jelentõs volt a kohóvölgyiekkel és erzsébetbányaiakkal való intenzív munkakapcsolat. Az 1850-es népszámlálás Kohóvölgyben közel 100 egyéb nemzetiségût mutat ki. Az egyházi anyakönyvekben talált személynevek és vallásuk alapján nagy bizonyossággal feltételezhetõ, hogy ez a népességrész zömmel rutén (ruszin) volt. Erzsébetbányán 1880-ban a lakosság 3,6%-a  vallotta magát rutén anyanyelvûnek.

1880-ban a gereblyei szénégetõ közösség 5,7%-a, 1890-ben 10,5%-a, 1900-ban 3%-a, 1910-ben 5,5%-a szlovák anyanyelvû (az adatokat a római katolikusok számát 100%-nak véve számoltuk ki). A nyelvi beolvadás, homogenizáció tehát ebben a „specialista” közösségben az 1890-es évekre jórészt befejezõdött. Csupán a közösség pár százaléka jelölte meg a németet, szlovákot vagy a rutént anyanyelvének. Kiemelkedõ az 1890-es években a szlovák anyanyelvûek 10%-ot meghaladó aránya.

Kádár József a századfordulón megjelent Szolnok-Doboka vármegyei monográfiában a telepesek nyelvfelejtésérõl írt.[5] Ennek ellenére a közösséggé szervezõdés és a nyelvi-etnikai öntudatosodás jeleit lehet regisztrálni az 1910-es évektõl. A közel 200 fõs római katolikus szórványközösség 1910-ben kõtemplomot épít, 1925-ben létesítik az iskolát, 1958-ban a mûvelõdési házat.[6]

A közösséggé formálódás és fennmaradás máig ható kovászának tarthatjuk a katolikus vallást. A gereblyei római katolikusokat az 1772-ben felállított oláhláposi plébánia pasztorálta.[7] A tõkési szénégetõ telep lelkigondozását a századfordulón nehézzé tette, hogy az erdõkincstár megtagadta a beszolgáló lelkész javadalmazását, mondván: Tõkésen nincs templom.[8] Az oláhláposi anyaegyházközség létszáma a helyi vasipar jelentéktelenedésével az 1880-as évektõl fokozatosan csökkent, az 1910-es évekre a tõkési filia híveinek száma már meghaladta az anyaegyházközségét (1. és 2. táblázat). Az elsõ világháborúban a plébániát súlyos károk érik, irattára megsemmisül, híveinek száma 100 fõ alá csökkent. Az 1930-as évek közepétõl Gereblyét a mindenkori magyarláposi plébános gondozza, adminisztrálja.

1955-ben a római katolikus lelkész 76 családot, 260 személyt írt össze Tõkés-Gereblyén. Kiemeli a közösség vallásosságát: „...ha mindennap volna szentmise, sok napi áldozó volna.” Megemlíti, hogy nem tudnak jól magyarul, és otthon, egymás közt is románul beszélnek. Az iskolai szünetekben a lelkész többször hallotta a gyerekeket románul beszélni. Feljegyezte kissé laza erkölcsi felfogásukat és az iszákosságot.[9]

A közösség eltûnése, teljes beolvadása a jelzésekkel ellentétben máig nem történt meg, amiben a római katolikus valláson kívül nagy szerepe volt a szénégetésnek mint sajátos munkaszervezést igénylõ, identitásalakító specializált mesterségnek.

3. Mesterség és diaszporikus létforma

Tõkés közelében, a Cibles erdeiben 1892-ig volt nagybani szénégetés, ekkor a kincstár beszüntette az 1847-ben alapított vasolvasztót. A gereblyeiek ezután 20 évig az erzsébetbányai kohó számára égettek szenet. 1878–1944 között mûködött az oláhláposi Bulbuk-féle kapaverõ, ahova a gereblyeiek nem dolgoztak. 1912-tõl Nagybánya, Vajdahunyad, Ungvár és más bányavidékek felé orientálódtak.[10]

 A szénégetõk megtelepedésével egy idõben megindulhatott a szomszédos Tõkés adminisztratív anyaközség – az 1000 fõt az 1870-es évektõl meghaladó – románságával való kapcsolattartás okán a román nyelv mint szekunder kommunikációs nyelv elsajátítása. Ennek a szükségessége akkor nõtt meg, amikor a 19. század végén a rójahidai vasgyár megszûnésével a gereblyeiek egyre nagyobb távolságra kénytelenek vándorolni, munkát keresni Hunyad, Neamþ, Krassó-Szörény megyékben, de a közelebbi Nagybánya, Óradna, Borsa, Visó román nyelvû környezetében is. Ennek következményeként elkerülhetetlenné vált a román nyelvi norma erõsödése. Ez a folyamat az elsõ világháború után vett nagyobb lendületet, de ekkor még a közösség magyar nyelvûségét nem fenyegette.

A magyar nyelv megõrzésében fontos szerepe volt a gereblyei szénégetõk munkaszervezésének is. A távolabbi munkahelyekre mindenki magával vitte családját is, így 20–30 fõs csoportokban az erdõn, egymáshoz közel épített kalibákban éltek. Itt a kommunikáció magyarul zajlott, de az élelembeszerzés, a munkaszervezés, az erdészeti szervekkel történt megbeszélések jórészt románul folytak. E tekintetben kivételt jelentett Parajd–Szováta környékének magyar és a Zsil-völgy részben magyar nyelvû környezete. A gyermekek a hosszabb, többéves munkavállalások idején természetesen a román iskolákat látogatták. Beke György riportkönyvében magyar tannyelvû iskolát említ Gereblyén, amelynek az 1960–1970-es években nagy szerepe volt a magyar nyelv fennmaradásában, részleges továbbörökítésében.

Az 1960-as évekre veszít jelentõségébõl a szénégetés. Ekkortól a férfiak egy része egyéb erdei munkát, fakitermelést, útépítést vállalt.[11] Eddig a megélhetést jelentõ, specializált és a közösség tagjai között kooperációt igénylõ mesterség egyfajta disztantív tényezõ volt a gereblyeiek és a környezõ románság között. Ez az önmegkülönböztetõ, identitásalakító szerep idõvel feloldódik, erodálódik, mert a munkaerõ mobilitása szempontjából a gereblyeiek fokozatosan az országos és regionális tendenciákhoz kénytelenek alkalmazkodni. Egy részük Kudzsirban telepszik le, többen városokban, a környékbeli központokban vállalnak munkát, egyre kevesebben kötõdnek egzisztenciálisan a hagyományos mesterséghez.

A szénégetésbõl adódó egyedi, „specialista” helyzetük azért is veszít fokozatosan jelentõségébõl, mert a környékbeli, valamint a Hunyad és Krassó-Szörény megyei románok és Varság, Parajd, Szováta, Farkaslaka székelysége eltanulják a mesterséget.[12] Az 1950-es évek végétõl megszûnik a telepet a Tõkés falutól elválasztó pár száz méteres beépítetlen zóna, Gereblye egybeépül az anyaközséggel. A román nyelvû kommunikációt siettette az 1960-as évektõl a vegyes házasságokkal bekerült görögkeleti román házastársak jelenléte (1942-tõl 1981-ig 34 fõ).

4.Az egyházi anyakönyvek tanulságai

A rendelkezésünkre álló tõkés-gereblyei anyakönyv 1942 és 1981 között kínál feldolgozható adatokat. Az endo- és exogámiát születési hely, lakóhely és vallás szerint különítettük el[13] (5. táblázat). Az összesen 129 házasság 39%-a születési hely szerint endogám volt, tehát a gereblyeiek között kötötték õket. Az 1942–1981 között házasságot kötõ gereblyeiek 13%-a azonban nem Gereblyén született (8. táblázat), így a születési hely szerinti endogámia nem fedi le pontosan az azonos közösséghez tartozó felek közötti házasságok arányát. A vezetéknevek ismeretében pontosan beazonosíthatók az anyatelepülésen kívül született gereblyeiek. Kirajzolódik a tartamos, átmeneti letelepedéssel járó munkavállalás területisége, különösen a Hunyad megyei Zsil-völgy (4 személy), Szászváros és Kudzsir környéke (10 személy), valamint Neamþ megye (2 személy) tûnik ki (8. táblázat).

A születési helyet tekintve a legtöbb nem a gereblyei közösséghez tartozó házastárs Magyarláposról (4 református, 1 ortodox), Erzsébetbányáról (2 ortodox, 1 református), Oláhláposról (2 római katolikus, 1 görög katolikus, 1 ortodox), Nagytarnáról (2 római katolikus, 1 ortodox), Domokosról (3 református) érkezett (6. és 7. táblázat).

A vizsgált idõszakban 13 olyan exogám házasság volt, amelyben mindkét fél Gereblyén kívül született. Ebbõl 10 házasságnál az egyik fél, 2 házasság esetében mindkét fél más településen született gereblyei volt (7. táblázat).

A lakóhely szerinti endogámia összességében 55 %-os. Itt a közösség nem Gereblyén született, de a településre visszakerült tagjai, illetve a munkamigrációk nyomán a szénégetõ munkásokkal visszaérkezett, nagy részben ortodox román hozzátartozók emelik a lakóhelyi endogámia arányát.

A házasságok 61%-a vallási szempontból endogám volt, a római katolikusok közötti házasság döntõ mértékben magyar nyelvûek közötti, tehát mód nyílt a családok szintjén a magyar nyelvûség, illetve a máramarosi telepesek sajátos bányász-iparos mentalitásának továbbélésére és átörökítésére. Ezt a mentalitást jelenítették meg a gereblyeieken kívül Kohóvölgy, Oláhlápos, Borsa, Nagybánya, Ferencvölgy, Aknasugatag, Máramarossziget beházasodó római katolikusai (6. táblázat).

Az exogámia változását 5 éves periódusokban követve feltûnik, hogy a születési hely szerinti exogámia 1952-tõl emelkedik közel 50%-ra, majd a vizsgált idõszak végéig tartósan 70% fölött marad. A települési exogámia az 1957–1962 közötti idõszakban hirtelen 10%-ról 73%-ra emelkedik. Ekkortól kezdenek a gereblyei szénégetõk fokozottabban saját közösségükön kívüliekkel házassági köteléket létesíteni, amit a vallási exogámia 1/3-os aránya is jelez (5. táblázat).

A korábban is jelentõs munkamigrációk következtében Gereblyén kívül születettek az 1960-as évek közepétõl kerülnek házasuló korba, ezt jelzi a születési hely szerinti exogámia 87%-os aránya 1962–66 között (5. táblázat).

A vallási szempontból exogám házasságok aránya 1962-tõl emelkedik 60% fölé, 1967 és 1976 között 50 % körül stabilizálódik, majd az utolsó 5 évben eléri a közel 2/3-os értéket (5. táblázat). Ez utóbbi tendencia arra utal, hogy a hagyományos mesterségi kereteket túllépõ munkavállalás során egyre nagyobb valószínûséggel jönnek létre kapcsolatok más hagyományú, kultúrájú, etnikumú közösségek tagjaival. A házastársak megválasztásánál a gereblyeiek egyre kevésbé érvényesítenek vallási és ezzel etnikai/kulturális preferenciákat.

A vizsgálat során a szomszédos római és görög katolikus egyházközségek hozzáférhetõ anyakönyveit is feldolgoztuk. A magyarláposi plébánia anyakönyveiben 1858 és 1916 között nem volt tõkés-gereblyeivel kötött házasság.[14] 1918 és 1978 között 20 gereblyeivel kötött házasságot találtunk. Ezeket a Magyarláposon vagy Domokoson letelepedett, ott dolgozó gereblyeiek kötötték. Közülük 9 volt vallásilag endogám, 5-öt ortodox vallású, 5-öt református és 1-et görög katolikus házastárssal kötöttek. 1980-tól a tõkési római katolikus filia és a magyarláposi anyaegyházközség házasságait már együttesen adminisztrálták. Az 1998-as adatgyûjtéskor az 1982-tõl kezdõdõ házassági adatok még nem voltak az anyakönyvbe bevezetve.[15]

Az 1858 és 1939 közötti magyarláposi görög katolikus anyakönyvekben nem találtunk tõkésivel kötött házasságot.[16]           

Az erzsébetbányai (korábban Oláhláposbánya) római katolikus egyházközségben 1854 és 1904 között 5 gereblyeivel kötött, vallási szempontból endogámnak minõsülõ házasság volt.[17] 1857-ben egy Németmokrán született, Tõkésen szolgáló erdész (Wolfgangus Czepeczauner) vett feleségül egy oláhláposbányai római katolikus nõt. Érdekes adat az 1871-ben házasságot kötött Mihálik Ferenc születési helye: az ung megyei, ma kárpátaljai Turjaremete. Fényes Elek szerint Turjaremetén volt a 19. század közepi Magyarország egyik leghíresebb és legvirágzóbb vashámora, a települést orosz–tót faluként jegyzi.[18]  Ez a montán ipari központ, mint mesterségbeli és szakembereket kibocsátó centrum, egyik köztes állomása volt a 18–19. századi iparos- és bányászmigrációnak. Ennek keretében a Szepességbõl, az alsó-magyarországi bányavárosok térségébõl, Sziléziából, Csehországból, Felsõ-Ausztriából származó – Ung, Bereg, Szatmár, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Máramaros vármegyéktõl egészen a gyergyói Borszék vidékéig, valamint Bukovinában letelepített – specialista közösségek sora jött létre.[19]

1905 és 1997 között az erzsébetbányai katolikus plébánián 12 gereblyei féllel kötött házasságot regisztráltak.[20] Ebbõl 8 volt vallási szempontból endogám, 3-at görög katolikusokkal, 1-et ortodox vallásúval kötöttek.

Az erzsébetbányai görög katolikus parókia 1859 és 1880 közötti anyakönyve szerint két gereblyei férfi kötött házasságot 1879-ben. Mindkettõjük (Josef Bakos, Vasiliu Hudák) vallását görög katolikusnak írták.[21]

5. Összefoglalás

A gereblyei magyar nyelvûséget és magyar szórvánnyá válást egy közel fél évszázados és részleteiben még fel nem tárt akkulturációs, nivellálódási folyamat elõzte meg. A szórványtipológia szerint ez a közösség idegen nyelvterületre való beköltözés, betelepedés révén jött létre. Nagy Ödön ezen a típuson belül külön említi a bányák, ipartelepek, fürdõk, gyárak vidékén létrejött szórványokat.[22]  Hangsúlyozni szeretnénk – és ez egyfajta kulcsot kínál a maroknyi közösség fennmaradásának megértéséhez –, hogy Tõkés-Gereblye esetében nemcsak idegen nyelvterületen, hanem idegen életforma-területen történt a megtelepedés.

A máig fennmaradt gereblyei magyar nyelvûséget kettõs értelemben is a szórványhelyzet formálta. Egyrészt a meghatározó román tömb közepén élõ közösség létszáma a hivatalos népszámlálások szerint sohasem érte el a 300 fõt. Másrészt a századfordulótól mindennapossá váló munkamigrációk során a közösség alkalmilag szervezõdött töredékei otthonuktól több száz kilométeres távolságban, többnyire román kulturális közegben dolgoztak. A mesterség megkövetelte kooperáció és munkaszervezés, a római katolikus vallás elegendõ disztantív, határkonstruáló faktorként hatott. Az anyanyelv, a mesterség és a vallás mint identitáshordozók és identitásszimbólumok erodálódása fokozottabban az 1960-as évektõl következett be, amikor a közösség betagozódott az országosan jellemzõ gazdasági trendekbe: a hagyományos szénégetõ mesterség vesztett jelentõségébõl, gyakoribbá, egyszersmind rendszertelenebbé, a kisközösség és a családok által kontrollálatlanná váltak azok a „kulturális találkozási helyzetek”, melyekben szituációtól és egyéntõl függõen jelenítettek meg, forgalmaztak sajátnak tartott kulturális, etnikai elemeket.[23]

A „kulturális találkozási helyzetek” sajátos lenyomatai az exogám házasságok. Ezek típusuk, mértékük szerint az adott közösség idõben változó stabilitását, a házassági preferenciák alapján a lakosság eredetét, kulturális affinitását és a különbözõ etnikumok összeolvadási folyamatát példázhatják.[24]

A további helyszíni terepkutatások során az etnicitás konstruálódásának közép- és mikroszintjét kívánjuk vizsgálni. A Barth-féle definíció nyomán elsõ renden azokra a közösséget alakító folyamatokra kívánunk fókuszálni, amelyek  során az emberek helytõl, szomszédságtól, niche-tõl, a közjavakhoz való hozzáféréstõl és azok használatától függõen az etnikai mobilizáció során kiválasztják magukat a többiek közül.[25] A kulturális antropológia résztvevõ megfigyeléses módszerével a mikroszint (az egyéni választások, a személyközi interakciók, az emberi élet eseményei és színterei etnikai identitásalakító hatása) megragadására is lehetõség kínálkozhat.

 6. Táblázatok

1. táblázat.Tõkés és Oláhlápos római katolikusainak száma 1850 és 1992 között a népszámlálások alapján

2. táblázat. Tõkés és Oláhlápos római katolikusainak száma 1882–1914 között a római és görög katolikus sematizmusok alapján

3. táblázat.Tõkés és Oláhlápos magyar (és német, szlovák, ruszin) anyanyelvû/nemzetiségû lakosainak száma 1850–1930 között a népszámlálások alapján

4. táblázat.Tõkés és Oláhlápos magyar anyanyelvû/nemzetiségû lakosainak száma 1941–1992 között 

a népszámlálások alapján

 

5. táblázat. A Tõkésen (Gereblye) 1942–1981 között kötött, születési hely (A), lakóhely(B), valamint  felekezet (C) szerinti endogám, illetve exogám típusú házasságok megoszlása

6. táblázat. A gereblyeiek születés szerinti exogám házastársainak területi rekrutációja és vallása
 (1942–1981)

7. táblázat.Exogám házasságok, ahol mindkét fél Gereblyén kívül született. A házas felek születési helye
és vallása (1942–1981)

8. táblázat.Az 1942 és 1981 között házasságot kötött tõkés-gereblyei római katolikusok születési helye